Az áldott anyaföld

Ígértem híreket a veteményesünkről, nos, íme:

Némi további hátfájás árán múlt hétvégén végre befejeztem az ágyást: szétdobáltam az agyagot (amely 8 cm ásás után kezdődik...), belehordtam a környező területekről összegyűjtött  csekélyke termőföldet a görödbe, majd ráborítottam még 3 zsák földet, hogy legyen valami anyag is benne. Azután nekiláttunk ültetni, mégpedig a következő növényeket sorok szerint lebontva:

1-2. Félhosszú petrezselyem (magyar fehérrépa)
3-4. Petrezselyem korai cukor (magyar fehérrépa)
5-6. Hosszú petrezselyem (magyar fehérrépa)
7-8. Carottes fourragères (francia fehérrépa-féleség)
9. Rozmaring
10. Sáfrány
11. Kapor

Amint látható, arra utazunk, hogy mi legyünk Normandia fehérrépa-pápái (bár egyes vélemények szerint a női pápa neve helyesen máma, úgyhogy Kriszta inkább az lenne). Ez egyébként nem lesz nehéz, mert rajtunk kívül az égvilágon senkit nem érdekel a fehérrépa errefelé.

Egy kép a büszke fehérrépa-mámáról

Most aztán türelmesen várunk, és esténként hallgatjuk, ahogyan a répák nőnek fel- és lefelé egyaránt. 

És a hírhedt fehérrépa-pápa

A vicc az, hogy az ültetés óta egyáltalán nem esett, úgyhogy még locsolókannát is be kellett szereznünk. (Hihetetlen, mennyi mindent összevásároltunk röpke 3 hónap alatt; hazafelé teherhajóval megyünk majd.)

Ilyen az, ha locsolunk... fantasztikus, nem?

Eddig egyébként csupa szép dolgot írtam a vidéki élet örölmeiről; nos, kedd óta az (egyik) árnyoldalát is ismerjük már. Ha valaki nem tudta volna, mi az, amitől nagyra nő a vetemény és sok gyümölcsöt terem az almafa, és hogy mi lesz a sok fűből, amit a tehenek megzabálnak, a válasz ugyanaz: tehéntrágya. Persze elméletben én is tudom, milyen jól lehet azzal trágyázni, de most a gyakorlatából is ízelítőt kaptunk: a szomszédunkban lévő földekkel kezdődött (és ütősebbet azóta sem éreztem sehol), de ahogy az ember autózik a régióban, mindenütt ugyanaz ömlik, árad, szakad befelé a szellőzőn, vagy ha letekered az ablakot, akkor azon, ha meg mindent lezársz, akkor egész egyszerűen bennreked az autóban. Nem, nincs menekvés, a tehénszar-szag, jelentem, átvette a hatalmat Alsó-Normandiában.

Egyszer az utcánk sarkán gyalogoltam, amikor befordult mellettem egy pótkocsit húzó traktor, tele jóféle tehénganéval. Jött vagy 40-nel (ha menni kell, hát menni kell, nyilván sietett), úgyhogy a kanyarban egy kicsi le is potyogott a rakományából - állati mázlim volt, hogy a belső íven haladtam éppen...

Amikor először megéreztem a szagot (ez hétfőn volt, miután hazaértem munkából), Kriszta kinn ült a teraszon olyan tömény szarszagban, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudtam előrehaladni benne (nem könnyű egyszerre befogni az orrom, hozni a táskám, becsukni a kaput, és mindezt persze levegővétel nékül, a normál levegőnél mintegy kétszer sűrűbb, zöldesbarnásan-opálosan átlátszatlan közegben), és azt állította, már sokat enyhült a dolog reggel óta. Mindenesetre az eső hiánya nem kedvez a szag enyhülésének, de ahogy a napok telnek egyre kevésbé zavaró. Vagy múlik, vagy megszokjuk, nem tudom eldönteni.

De egy előnye azért van: bármit csinálhatok az autóban anélkül, hogy akár csak a gyanú árnyéka vetülne rám - ezt úgysem tudom überelni.

Naptár

Nos, örömmel jelentem, hogy sikerült összehoznunk a naptárat, benne a családtagjaink látogatásai és saját szabadságaink által már lefoglalt időpontokkal. Innentől fogva szabad a vásár, aki kapja, marja; reméljük, minél többen éltek is vele!

http://www.google.com/calendar/embed?src=tothand%40gmail.com&ctz=Europe/Paris

Az AUTÓ

Itt jön, amit mindenki remegve vár (és valóban érkezett már reklamáció, hogy nincs sem hír, sem kép róla): Kriszta autója. Íme egy fotó kettejükről:

Hát ez az, nem messze egyébként a dolmentől.. (Ezen az oldalán kevesebb Photoshop kellett... Na jó, ezen az oldalán egyáltalán nem kellett, a szépségflastromot a bal orcáján hordja a kicsike.)

Megjegyzem, hogy Krisztán már igen hamar kiütköztek az "elsőautó-szindróma" kezdeti tünetei. Két napja lehetett meg a kocsi, amikor egy korábbi beszélgetésre visszautalva megkérdezte: "És biztos, hogy nem éri meg majd hazavinni?"

Egyszer pedig valósággal akasztotta a hóhért... én vezettem valahol az országúton, és egyszer csak rám szólnak az anyósülésről: "Nem kellene már felváltani?" Na jó, lehet, hogy kicsit valóban kihúzattam az emelkedőn, de hát akkor jó az autó, ha megy, vagy nem? Szóval vigyáznom kell, mit művelek a kocsijával.

Dol de Bretagne

Ma kihasználtuk, hogy szép idő van, és a helyi rendezvényteremben tartott, rendkívül kecsegtető Citroën-kiállítás és -börze helyett (mivel már van egy Renault-nk, és márkahűek maradunk) inkább elmentünk egy közeli kisvárosba, Dol de Bretagne-ba kirándulni.

Eredetileg főként a közelében lévő menhirt akartuk megnézni, mert ezekből van pár bretange-ban és tényleg elképesztőek, és mert hetek óta ezzel rágom Kriszta fülét. A Gipsy (lustaság fél egészség alapon azzal mentünk) azonban átvitt a városon, úgyhogy megálltunk, mert az útikönyv szerint is érdemes. Mostmár szerintünk is. Először is van egy gyönyörű, természetesen gótikus katedrálisa.

A hiányzó bal tornyot a legenda szerint maga a Sátán dobta le egy kaviccsal, mert nem tetszett neki, hogy Szent Salamon katedrálist épít éppen itt (miért, hol tetszett volna neki?), de rosszul célzott és csak a tornyot találta el; a kavics pedig a közeli dombig repült, ahol belefúródott a földbe, és manapság szájtáti tursitáknak mutogatják menhir néven. (Ld. később.) A templom belül (is) fantasztikus, és mivel épp besütött a nap, különleges fényhatásokban gyönyörködhettünk.

Akárki akármit mond, ez lélegzetelállító.

A templom után kicsit sétáltunk a főutcán, de a ragyogó napsütés mellett metsző, jeges szelet is kaptunk, úgyhogy inkább csak röviden sétáltunk, de szép időben ez is hangulatos lehet a favázas házakkal és a gyönyörű, régi(es) cégérekkel.

Öröm látni, hogy Bretagne-ban milyen gyakran akasztják a hóhért: A franciáknak eleve elég nacionalista a hírük, de van belső konkurenciájuk is e tekintetben: a bretonok, igazi nyakas kelta népség, akik nem hagyják magukat csak úgy latinosítani és beolvasztani. (A mai napig élnek tisztes ősz bácsikák, akiket annak idején 10 évre kitiltottak a saját hazájukból(!), mert robbantásos merényletet teveztek Bretagne függetlenségének kivívása érdekében. Nem tudom, a szóban forgó férfi mit akart felrobbantani, mert a Bretagne-t az ország többi részével összekötő földnyelv kicsit komoly vállalkozásnak tűnik. Bár ha a Szuezi-csatornát meg tudták építeni, talán Bretagne is leválasztható lett volna. A lényeg, hogy az öreg - akkor még fiatalon - 10 évet dél-amerikában éldegélt száműzetésben a XX. század második felében.)

Szívet melengető látvány, hogy a vároházára a breton zászlót is kiteszik a kötelező francia és EU-s mellé.

A városból kiérve aztán eljutottunk a hírneves menhirhez is. (A hír szóval kapcsolatos szójátékokat mellőzöm, az életüket és reputációjukat kevésbé féltő kommentelőkre hagyva.) A keletkezésével kapcsolatos egyik legendát már leírtam, egy másik szerint azonban valaha két testvér vívott azon a mezőn véres csatát egymással egy malomért; csak úgy patakzott a vér mindenfelé. (A katonáik mintha ott sem lettek volna, pedig két ember harcából nemigen lesz patakvér. Hát ez már csak így megy: a hadvezérek megnyerik a csatákat, elveszíteni legfeljebb a seregeik tudják.) Mindenesetre a Mindenható mennyei foteléből nézve megelégelte a középkori mértékkel mérve is durvára sikeredett mérkőzést, és frappáns húzással vetett véget neki: egy követ dobott le az égből, éppen a kérdéses malomra, így az egy emelettel lejjebb került, és azt különösebb mérnöki tudás nélkül is átlátták a versengő felek, hogy egy szélmalom föld alatt sokkal kevsébé értékes, úgyhogy abba is hagyták az öldöklést. A kő azonban megmaradt, és most a világvégéig hátralévő időt mutatja: valahányszor meghal ugyanis valaki, a kő egy kicsit, érzékelhetetlenül kicsit, beljebb süllyed a földbe. Amikor mindenki meghalt, a kő eltűnik a föld alatt, és ezzel eljön a világvége és az utolsó ítélet napja.

A kép alapján minenki megnyugodhat: még van hátra bőven. ("Mit is tetszett mondani, mikor húny ki a Nap? Százmillió vagy százmilliárd év múlva? - Százmilliárd, néni kérem. - Huhh!")

A várostól északra egy másik nevezetesség látható, a Mont Dol, ami tulajdonképpen egy 65 m magasságú gránitszikla; az oldalában falmászók és hegyikerékpárosok őrültködnek (utóbbiakat csak felfelé menni láttuk - persze tolták a bringát -, de talán jobb is, hogy nem láttuk, hol és hogyan jönnek le), a kevésbé őrültek számára (talán van, aki kitalálta, ezek közé tartouzunk mi is) autóút vezet a csúcsra. Innen állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Mont St. Michel öblére, de ezt nem tudtuk ellenőrizni, mert olyan szél fújt, hogy azonnal megtelt a szemünk könnyel, és épp hogy le tudtunk valahogy botorkálni a tetőről.

Viszont tényleg gyönyörű kirándulóhely a teteje, meg ha tisztább az idő (mint ahogy ma a távolban viszonylag párás volt a levegő), tényleg jó messzire ellátni a síkságon.

Itt épp a tető közelében ücsörgünk.

Innen aztán jól átfagyva, jól megéhezve már csak hazamentünk ebédelni... Legközelebb a farmon és a veteményesben történt elképesztő eseményekről fogok beszámolni! (Izgultok, ugye?)

A kirándulásról még több szenzációs fotó itt: http://picasaweb.google.com/tothand/DolDeBretagne?feat=directlink

A híres francia udvariasság

Ha röviden kellene erről írnom (amiről szerencsére szó sincs), azt mondanám, ez is csak egy sztereotípia. Sőt, legenda. De mivel van helyem, egy kicsit kifejtem inkább.

Egyfelől igaz, hogy a franciák bizonyos helyzetekben és tekintetben rendkívül udvariasak, bár talán helyesebb lenne azt mondani: udvariaskodók. Eleinte kellemetlen másodperceim származtak abból, hogy találtkoáskor "csak" köszöntem valakinek, anélkül, hogy hozzátettem volna, "Hogy van?" (ça va?) Erre legtöbbször egy "Megvagyok, és ön?" (ça va, et vous?) a válasz. Az estek 99%-ában ez így zajlik le, semmi sallang, semmi érdemi kommunikáció. Még Nantes-ban mesélte valaki (miután felhívta a figyelmem arra, hogy nagyon fontos ez a rituálé, és hogy ha elmulasztom, bunkónak néznek), hogy elő szokott vele fordulni, hogy nem figyel, és ha a másik véletlenül csak köszön (mert olyan zsírparaszt), akkor is azt feleli gerincvelőből, hogy "Köszi, és te?" Volt, hoyg úgy jártam, hogy beléptem valahová, köszöntem annak, aki ott volt, feltettem egy kérdést, ami miatt felkerestem, mire az illető visszaköszönt és megkérdezte, hogy vagyok. És még én éreztem hülyén magam...

Ezen kívül levélben is nagyon udvariasak és körülményesek, direkt kérést vagy kérdést ritkán fogalmaznak meg, mindig valamilyen ünnepélyes mellékmondatba foglalják: "Hálás leszek, ha..."; "Felkérem, szíveskedjék..."; "Köszönöm, hogy... (ezt és ezt fogja tenni)" pontatlan, de a dagályosságot talán érzékeltető fordításokban.

A köznapi értinkezésben is gyakran használják az uram, asszonyom, hölgyem, stb. megszólításokat, és soha nem fordul elő, hogy valaki letegezi a másikat boltban, étteremben vagy akár az utcán, pláne akkor nem, ha az illető magázódva kezdte a beszélgetést. Egyes zsűritagok még a helyi megasztár válogatóján is magázzák a jelölteket.

Ugyanakkor érdekesen jelenik meg a hétköznapi francia rövgalóságban a tőrőlmetszett magyaros taplóság a maga legteljesebb virágában. Fogalmuk nincs például arról, miért kellene egy nőt előreengedni az ajtóban, és lazán félrelöknek, ha épp útban vagy, de ugyanilyen lazán megállnak az út közepén: A legjobb, hogy simán megbámulnak, akár autóban ülsz, akár ők ülnek bent, akár te mégy el az ő ablakuk alatt, akár ők a te kerítésed előtt. Amolyan van sapka - nincs sapka alapon. Kriszta ilyenkor mindig azt szokta kérdezni, van-e valami a homlokán (aki látta a Delicatessen c. filmet: "Van nekem valami... itt?"), de lassan kezdi megszokni, hogy ez egyszerűen egy egyirányú kommunikációs forma: a lehető leggyorsabban a lehető legtöbb információ megszerzése egy emberről, függetlenül attól, hogy ő ezt szeretné-e vagy sem.

Ami viszont nagyon megdöbbentő, hogy nem is egyszer jártam úgy a kórházban, ahol dolgozom, hogy bemutatkoztam valakinek (orvosoknak), akikkel addig még nem találkoztam, erre annyi a reakcó, hogy "Jó." Nem mutatkozik be, nem mondja el, ki ő és mit csinál, mintha nekem azt eleve tudnom kellene.

Szóval érdekesen kettős a benyomásunk erről: egyfelől biztos lehet benne az ember, hogy bizonyos dolgok nem fognak megtörténni, míg másokra minden körülmények között számíthat, akár akarja, akár nem.

Hm... Asterix mindig azt mondta: "Dilisek ezek a rómaiak!" Én azt szoktam mondogatni: "Dilisek ezek a gallok!"