Ha röviden kellene erről írnom (amiről szerencsére szó sincs), azt mondanám, ez is csak egy sztereotípia. Sőt, legenda. De mivel van helyem, egy kicsit kifejtem inkább.
Egyfelől igaz, hogy a franciák bizonyos helyzetekben és tekintetben rendkívül udvariasak, bár talán helyesebb lenne azt mondani: udvariaskodók. Eleinte kellemetlen másodperceim származtak abból, hogy találtkoáskor "csak" köszöntem valakinek, anélkül, hogy hozzátettem volna, "Hogy van?" (ça va?) Erre legtöbbször egy "Megvagyok, és ön?" (ça va, et vous?) a válasz. Az estek 99%-ában ez így zajlik le, semmi sallang, semmi érdemi kommunikáció. Még Nantes-ban mesélte valaki (miután felhívta a figyelmem arra, hogy nagyon fontos ez a rituálé, és hogy ha elmulasztom, bunkónak néznek), hogy elő szokott vele fordulni, hogy nem figyel, és ha a másik véletlenül csak köszön (mert olyan zsírparaszt), akkor is azt feleli gerincvelőből, hogy "Köszi, és te?" Volt, hoyg úgy jártam, hogy beléptem valahová, köszöntem annak, aki ott volt, feltettem egy kérdést, ami miatt felkerestem, mire az illető visszaköszönt és megkérdezte, hogy vagyok. És még én éreztem hülyén magam...
Ezen kívül levélben is nagyon udvariasak és körülményesek, direkt kérést vagy kérdést ritkán fogalmaznak meg, mindig valamilyen ünnepélyes mellékmondatba foglalják: "Hálás leszek, ha..."; "Felkérem, szíveskedjék..."; "Köszönöm, hogy... (ezt és ezt fogja tenni)" pontatlan, de a dagályosságot talán érzékeltető fordításokban.
A köznapi értinkezésben is gyakran használják az uram, asszonyom, hölgyem, stb. megszólításokat, és soha nem fordul elő, hogy valaki letegezi a másikat boltban, étteremben vagy akár az utcán, pláne akkor nem, ha az illető magázódva kezdte a beszélgetést. Egyes zsűritagok még a helyi megasztár válogatóján is magázzák a jelölteket.
Ugyanakkor érdekesen jelenik meg a hétköznapi francia rövgalóságban a tőrőlmetszett magyaros taplóság a maga legteljesebb virágában. Fogalmuk nincs például arról, miért kellene egy nőt előreengedni az ajtóban, és lazán félrelöknek, ha épp útban vagy, de ugyanilyen lazán megállnak az út közepén: A legjobb, hogy simán megbámulnak, akár autóban ülsz, akár ők ülnek bent, akár te mégy el az ő ablakuk alatt, akár ők a te kerítésed előtt. Amolyan van sapka - nincs sapka alapon. Kriszta ilyenkor mindig azt szokta kérdezni, van-e valami a homlokán (aki látta a Delicatessen c. filmet: "Van nekem valami... itt?"), de lassan kezdi megszokni, hogy ez egyszerűen egy egyirányú kommunikációs forma: a lehető leggyorsabban a lehető legtöbb információ megszerzése egy emberről, függetlenül attól, hogy ő ezt szeretné-e vagy sem.
Ami viszont nagyon megdöbbentő, hogy nem is egyszer jártam úgy a kórházban, ahol dolgozom, hogy bemutatkoztam valakinek (orvosoknak), akikkel addig még nem találkoztam, erre annyi a reakcó, hogy "Jó." Nem mutatkozik be, nem mondja el, ki ő és mit csinál, mintha nekem azt eleve tudnom kellene.
Szóval érdekesen kettős a benyomásunk erről: egyfelől biztos lehet benne az ember, hogy bizonyos dolgok nem fognak megtörténni, míg másokra minden körülmények között számíthat, akár akarja, akár nem.
Hm... Asterix mindig azt mondta: "Dilisek ezek a rómaiak!" Én azt szoktam mondogatni: "Dilisek ezek a gallok!"
Asterix vedelmeben kerdezem: nem Obelix mondja mindig? :-)
VálaszTörlésFranciak rulez! Nem rosszabbak, mint, mint az atlagnemet...
Ja, nem, persze. Sot, az atlagmagyarnal sem, csak ok maskepp dilisek. Hogy ki mondja? Majd utananezek. Megkerdezem a kesei leszarmazottaikat a munkahelyemen.
VálaszTörlés