Marci és Anita

Komoly elmaradásaim vannak a beszámolók terén, és bár most két hét szabadság következik (egy hét kettesben Korzikán, majd egy hét a kóristákkal), most a gépünk késedelmes indulása (a viharos időjárás miatt, elvégre nyaralni megyünk) mégiscsak lehetőséget ad, hogy írjak.

 Főképpen Marciról és Anitáról, akik a múlt hétvégén látogattak meg bennünket, kihasználva, hogy Marcinak Lyonban akadt dolga a héten (potom 800 km, mintha azt mondanád, ha már Budapesten vagyok, elugrom Thesszalonikibe), Anita pedig könnyedén útba tudott ejteni minket Szófia felé menet... Ugye milyen praktikus?!

(Időközben már a repülőn ülünk, mivel kitalálták, hogy Svájc és Olaszország felé kikerülhetjük a vihart...)

Szóval Marciék csak három napra jöttek, de egy ilyen pörgős környéken abba is sok minden belefér.

Pénteken kettesben élvezhették a borongós normann nyarat, de szombaton már együtt mentünk felfedezni Bretagne-t. Marci ajánlotta az Ile de Bréhat nevű szigetet, amely valóban szívet melengető látvány a zord tengerparton. A sajátos mikroklíma miatt valósággal mediterrán hatást kelt a környék. Egy nyugodtabb öbölben szedtünk némi kagylót, de sajnos, nem bírták a hosszú utat hazáig, és csak nagyon kevés maradt ehető. 

 (Sajnos fotókat nem tudok feltenni a kirándulásról, mert még nincsenek kész, de amint lesznek, megmutatom. ** Szerk.: időközben kész lettek a fotók, 1-2-t ide betettem, a többi itt látható: http://picasaweb.google.com/tothand/MarciEsAnita **) Egyébként egy 3 km hosszú szigetről van szó, körben vöröses-rózsaszín sziklákkal. Amerre csak jártunk, mindenütt virágok, pálmafák és csodás villák gyönyörű, gondozott kertekkel. Ide még egyszer visszamegyünk, hogy körbekajakozzuk!

A szigetről visszafelé vivő utolsó hajóval jöttünk át a szárazföldre, és az utolsó pár száz méteren még futottunk is, de mint kiderült, teljesen fölösleges volt aggódni: még vagy 5 perc volt az indulásig... úgy látszik, öregszünk és nem bírjuk már olyan jól a stresszt.

Másnap ismét a tengerre mentünk, ezúttal észak felé, és elég szép kagyló-zsákmánnyal tértünk haza, sőt, Marci még a 16 fok körüli tengerben is megfürdött. Mi ezt inkább elhalasztottuk Korzikára, reméljük, az idô is engedi majd. (A tv- néző gyerekeknek közben elárulom, hogy már megérkeztünk Korzikára, és minden előzetes riogatással ellentétben meleg és elég szép idő fogadott.)

Még a nyaralás alatt igyekszem hírt adni magunkról, meg főként az állatkákról a szomszédban.

Gabi, Virág, Balázs

A múlt héten itt voltak a harmadik látogatók is, a címszereplők. (Amikor elkezdem írni ezt a bejegyzést, épp indulunk Rennes-be Marci és Anita elé, de még nincsenek itt.) Bár elég rövid időt töltöttek itt (kedden érkeztek és a lányok vasárnap, Balázs pedig kedden indult vissza Párizs felé), azért sok olyan élménnyel gazdagodtunk, ami eddig kimaradt, pedig csak egy karnyújtásnyira volt, de többnyire a hideg idő miatt le kellett tennünk róla.

Először is, végre láttuk a Mont St. Michelt éjszakai kivilágításban. (Meg aztán kivilágítás nélkül is, merthogy éjfélkor leoltják a villanyt.) Először is már messziről marha jól néz ki, de az igazi meglepetés bent ért: sehol egy lélek, és főként: minden zárva, a bóvlik elpakolva, szinte üres minden. Még télen sem ilyen nyugalmas, hiszen, bár igen kevés a turista, az éttermek azért mégis nyitva vannak, az utca telerámolva az árusok kacatjaival, de Szerencsére nem kell ostort ragadni és kiűzni a kufárokat erről az egyébként tényleg szent helyről, hanem elég megvárni az estét, és elképesztő hangulatot lehet itt találni. Azt hiszem, ilyesmi lehetett a város (merthogy valójában az is) a középkorban. Akarom mondani, fénykorában.

A Mont (errefelé csak így nevezik) díszkivilágításban. Felhívnám a figyelmet a kép bal alsó sarkában látható esthajnalcsillagra, lehet, hogy csak nagyítva (képre katt) látható.

(Tudom, hogy bemozdult, de az autó tetejéről fotóztam...)

Aztán az egyik napon sétáltunk egy nagyot Granville-ben, ahol gyönyörű kilátás nyílik a tengerre, és láttunk egy igazi normann esküvőt angol kabrión érkező menyasszonnyal és síró koszorúsfiúval, aki után az apja vitte a plüssnyuszit a már leparkolt autóból, biztos ami biztos.

Itt vagyunk mind az öten, háttérben a normann tavasz...

Aztán vasárnap, miután a lányokat kivittük a vonathoz, elmentünk Balázzsal a már korábban emlegetett Fougères-be (e.: fuzser), ahol Európa legnagyobb, ma is álló erődítménye áll, legalábbis ezt állítják róla. Valóban fantasztikus a vár, rengeteget fotóztam, mert nagyon megfogott, de most csak egy képet teszek közzé, mert nem volt időm foglalkozni velük. De majd jönnek még fotók, nyugalom... :-)

Hosszú, magas falak, valódi, körben zárt vár gyönyörű bástyákkal, egyszóval minden, ami egy jó kis gyilkolászáshoz kell

Utána pedig beültünk egy étterembe a vár előtti téren: sós palacsinta, azaz galette (gálett) és cidre (könnyű és édes, pezsgő almabor; szegény Balázsnak volt már jobb ebédje is, de hát nem lehet mindenkiből csigazabáló egy hét alatt. Viszont hősiesen végigkóstolt velünk mindent, az osztrigát kivéve, amelyről újfent megállapítottuk, hogy olyan, mintha tengerszagot ennél. (Mint ahogy a pékségban hiába keresi az ember AZT a süteményt, amelyiknek annyira finom illata van, merthogy az egy kevert illat és évek péksüteményeiből és kenyereiből jön össze, azt hihetnénk, nincs olyan tengeri herkentyű, amely magában foglalja a tenger illatának minden elemét, de mégis: az osztriga ezt pontosan tudja. Úgyhogy aki nem szereti a tengeri szél illatát, ne is próbálkozzon vele.)

Testvéri szeretet.

Itt még alig látszik, hogy birkózni fognak... De azért a háttér nem rossz.

Horror a zöldségeskertben

A gyengébb idegzetű olvasókat kérem, csukott szemmel olvassák ezt a bejegyzést. Képeket azért nem mellékeltem, mert a látvány a legerősebb idegzetűeket is sokkolná. Szóval csak szavakban, de inkább halványbb betűkkel írok, biztos, ami biztos.

Olyasmi történt velünk, amire az ember rémálmámban sem számít, amit a legádázabb ellenségeinek is csak titokban kíván. A szokásos délutáni kerti sétánkat tettük Krisztával, gondoltuk, megnézzük, hogy áll a vetemény, milyen szépen nő a sáfrány, hogy burjánzik a kapor, milyen szépek a csipkésre rágott cukkini-levelek, és milyen szívet szaggatóan haldokolnak a paradicsompalánták.

A fehérrépás ágyáshoz lépve azonban szörnyű látvány fogadott: feltúrt föld, kitört és eltaposott répácskák (átlag 4-5 cm hosszúak, mifelénk ez már hosszúnak számít...), egyszóval maga a rettenet. Szerencsére mindössze egy kb. kéttenyérnyi területet érint a dúlás, de akkor is megtámadva éreztük magunkat, úgyhogy rögtönítélő bírósdágot állítottunk fel és megállapítottuk a macska (esetleg macskák) bűnösségét. (A tárgyalás pontos menetét nem tudnám visszaadni, de nagyjából a "Farkas-Barkas" elv alapján zajlott.)

Az ítélet: eltiltás a további jogsértéstől (ezt mindig annyira szeretem, amikor bemondják a TV-ben), kitiltás a kert területéről és teljes vagyonelkobzás. Ezek közül csak a kitiltáshoz állnak rendelkezésünkre eszközök: férfidezodorral átitatott rongyokat kötöztünk a űz ágyások sarkait jelző botokra; állítólag ez távol tartja a macskákat. Úgy legyen.

Jó hír azonban, hogy a kihaltnak hitt paradicsompalánták főnixmadárként feltámadtak, és most egész sok van belőlük: kettő, amelyeket repülővel hoztunk 3 hete, egy, amelyéet Krisztától kaptam ajándékba (koktélparadicsom) és 5-6 az első, kipusztultnak vélt szállítmányból. A retek, a hagyma és a tökfélék továbbra is jól vannak (a sárgadinnyét kivéve, ebből 2 kelt ki, de azokat is felzabálta valami falánk jószág, legvalószínűbben csiga). A répák pedig a dúvad tizedelése ellenére is szépen hajtanak, reméljük, mostmár több kárunk nem lesz.

Keresztszülők lettünk (ismét)!

Bár a visszatérésünk után erről nem ejtettem szót, az otthon töltött hét alatt nagy örömben volt részünk: Bori (Eszter és Gyuri kislánya) keresztszülei lettünk Krisztával. Kicsit izgultunk, hogy átjutunk-e az egyházi bürokrácia útvesztőin, de végül sikerült beszereznünk a papírokat, ezzel Gyuriékat is megkíméltük az utolsó pillanatban pót-keresztszülőkre vadászás kellemetlenségeitől, és persze főleg aktív részesei lehettünk az egyház gyarapodásának.

Az idő eléggé haragudott ránk (mondjuk azóta már valahogyan igazán kiengesztelődhetett volna...), mert esett az eső és fújt a szél, de szerencsére Borit ez nemigen zavarta, mit sem sejtve, érdeklődve nézegetett körbe a templomban a sok ismerős és ismeretlen arcra. Még az sem zavarta, hogy egy feltűnőven erős francia akcentussal beszélő pasi vette a kezébe, amikor a papbácsi elkezdett beszélni. Így aztán eleinte én tartottam hősiesen. minden jól is ment némi rugózással, Norbi, Ervin bá' (ált isk. tesitatnár) és a TV-torna örökségének bámulatos váltogatásával ("Nem fáradunk! Kettő-négy! Gyorsabban! Négy-öt, és magasabbra a gyereket, hét-nyolc, lendülettel, kilenc-tíz, most elölről, és mosoly!") az első kb. 10 percben, aztán Bori kezdte megunni a dolgot, a gyűrűmmel nemigen tudott játszani, és mivel sem lógó ékszereim, sem hosszú hajam nincs, az orrom pedig nem fér el a kezében, már semmi más elfoglaltságot nem talált, mint hogy elkezdjen először csak halkan és szórványosan, de egyre emelkedő hangerővel és gyakorisággal nyöszörögni.

Annyit azért már tudok a gyerekekről, hogy ha az ember semmit nem tesz, akkor ennek előbb-utóbb rossz vége lesz, de mivel énekelni mégsem kezdhettem el, zümmögni és brummogni kezdtem a fülébe. Ez egy ideig hatott is, de sokkal kevésbé, mint reméltem. (Engem nagyon megnyugtatott volna a helyében. A fene érti a nőket.) Szerencsére azért az olajozás végéig elég jól kitartottunk. (Mondjuk szerintem nem sokat segített a nyikorgáson, talán mert nem a torkába kente, hanem csak a homlokára, de legalább a pap is megpróbálta, ami tőle tellett, és ezt nagyra értékeltem.)

Aztán lassan jött a hideg vizes fürdetés, ezt állítólag nem annyira szeretik a babák, úgyhogy nagy ravaszul azt gondoltam, átadom Borit Krisztának, hogy őt érje (a kiömlő vízen kívül) a megtiszteltetés, hogy karjaiban tarthatja a gyermeket keresztényi élete első pillanataiban. (Arról nem beszélve, hogy amúgy sem legendás hallásomat is igyekeztem megóvni Bori véleményétől...)

De csalódnom kellett: ahogy elnéztem, ez a lány otthon fog maradni húsvéthétfőn, mert teljes nyugalommal tűrte, ahogyan megöntözik ("...mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt...", hogy valami keresztényit is belevigyek az ökörködés mellett), úgyhogy igazán büszkék lehettünk rá a szülőkkel együtt.

Utána szűkkörű (25 fős) vendégség az Ulászló utcában a Szántó lányok ételkölteményeivel (ezekről kép nincs, csak szép emlékek) és egy fotóssal, aki megállás nélkül kattintgatott, de legalább született néhány kép az eseményről. Akit érdekelnek a képek, minden szerzői jogi kérdésre fittyet hányva közzéteszem a helyüket; azt azért végképp pofátlanságnak éreztem volna, ha beszerkesztem őket.

A keresztszülők és az anyuka által készített fotók, az apuka gondos és értő utómunkájával:

http://picasaweb.google.com/szantoeszter/Keresztelo

Eszter édesanyjának képei:

http://picasaweb.google.com/korberagnes/2010051620100516Keresztelo#

Következő bejegyzésem címe: horror a zöldségeskertben. Remélem, mindenki jól fog azért aludni, szép álmokat!