Mama és Erzsi

Régi elmaradásomat pótolom most, hogy készen lettem a fényképekkel: Mama és Erzsi látogatásáról írok kicsit bővebben, hogy lássátok: még mindig nem fogytunk ki a látnivalókból ennyi látogató után sem. (Sőt, a tévénéző gyerekek kedvéért elmondom, hogy még mindig maradtak új dolgok Mari és Miklós látogatására is!)

Íme mi négyen Pontaubault hídján (a történetét ld. később)

Szóval a képek (ld. itt azokat is, amelyek ebből a bejegyzésből kimaradtak: http://picasaweb.google.com/tothand/MamaEsErzsi, valamint  oldalt a diavetítésben) segítségével kicsit számba veszem, mi mindent is csináltunk együtt. Az első  együtt töltött teljes napon, szombaton, elmentünk Avranches-ba, ahol megnéztük a füvészkertet, amit nem ér itt felsorolni, mert Adriékkal már láttuk, de most egészen más képet mutatott: ezúttal a hortenziabokrok tobzódtak különféle színekben a rószaszíntől a lilán át a kékig. Állítólag a talaj pH-jától függ, milyen színű lesz a virág, úgyhogy fel is találtam egy új biotintás írási módot (kék alapon rózsaszínnel, képzelni sem lehet szebbet!), amely sokkal tartósabb és látványosabb is lehet, mint a hó sárgás festenyzése sítúrás bulin hazafelé baktatva, néhány sörtől megfeszült hasunkon könnyítendő. Persze több kitartást és tervszerűséget is igényel, nem mondom, de megéri! Az eljárást egyelőre csak elvben dolgoztam ki, de ha jövőre kijárok tavasztól, mondjuk munkából hazafelé  menet délutánonként, akár elkészíthetek egy repülőről (neadj'Isten Google Earth-ön!) is látható üzenetet.

A hírneves hortenziák. Hogy juthat erről valakinek a célbapisilés az eszébe?! Lelketlenség.

Hortenziát egyébként rengeteget látni mindenfelé, néhol sövényként, vagy csak úgy házak mellé ültetik, nekünk is van egy a hátsó kijáratnál. A park után megnéztük persze a templomot is, amelyről eddig nem mutatttam fényképet. Ez nem a katedrális, azt még mi sem láttuk, mert igen alapos felújítás alatt van. De ez a templom is elég szép, még ha XX. századi újjáépítése is csak az eredetinek. Viszont egy örmény származású szobrász alkotásai voltak éppen kiállítva, az nagyon tetszett mindnyájunknak.

Az avranches-i Notre Dame templom. (Franciaországban minden ötödik templom neve Notre Dame. A tornyok közül viszont csak igen keveset neveznek Eiffelnek.)

 Aztán Granville-be mentünk, ahol már jártunk pl. Balázsékkal is, de most strandolósabb oldalát mutatta, bár épp apály vot, úgyhogy érdekes kép fogadott a kaszinó melletti parton:

A dagály által feltöltött medencékben lubickolt a nép, várva, hogy a víz ismét elérje a partot. De addig is lehet sétálni, focizni, szaladgálni a kiszáradt tengerfenéken. Szegény Mózes, ha ezt láthatta volna, könnyek szöktek volna a szemébe!

Ezer érdekes dolgot találni az iszapban.

Aztán megnéztük a kikötőt is, szintén kiszáradt állapotában. Itt aztán tényleg minden az árapálytól függ, nem lehet csak úgy, akármikor hajókázni, mint az elkényeztetett balatoni hajósoknak, amikor kedvük tartja. És még az a kisebbik baj, ha nem tudsz kihajózni. De kint maradni a száraz tengeren a hajóval, 5 km-re a parttól, mert elnézted a táblázatot... jobb, ha van az embernél olvasnivaló, meg pofon ellen bukósisak.

Néger a jégen. 

És még egy partravetett hajós kép, nehogy valaki azt higgye, ilyet csak egyszer láttunk:

Világvége naponta kétszer, változó időben. A részletekről érdeklődjék munkatársainknál és a szórólapokon!

Másnap, vasárnap bejártuk a Smaragdpartnak nevezett kelet-breton partvidéket, amely zöldeskék vizéről kapta a nevét. Ezt fényképen megörökítenem nem sikerült, tekintve, hogy a breton nyár fehőszűrte napsütését csak rövid időkre váltotta fel a tájtól és a hely szellemétől idegen, hivalkodó ragyogás, de volt, hogy a saját szemünkkel is láttuk ezt a színt. Tényleg.

Viszont felfedeztünk egy gyönyörű várat az egyik sziklaszirten, amint valószerűtlenül kinyúlik a tenger felé. Az egyik legcsodásabb és legvadabb hely, ahol valaha jártam, a hangulatában a békeidők jótékony unalmának és a több hónapos ostromok zajának izgalmas és romantikus keverékével.

Fort-la-Latte. Ennél várszerűbb várat rajzolni sem lehetne.

 

Belül kis virágoskert miniatűr, de szinte kötelező sövény-labirintussal, mellette veteményes az elképzelhető összes fűszernövénnyel (a kalocsai paprikát kivéve), kis kápolna, lovagterem, olvasztókemence tüzes golyók előállításához (találjuk ki, mire kellettek) és persze börtön, hogy mindenre felkészüljenek. Egy valóságos kis város egynegyed négyzetkilométeren.

 A kápolna (mert persze az is van) harangja a part felé nyíló látvyánnyal.

 

Mama nem jött föl a toronyba, helyette modellt állt.

 

Július 14-ét, a Nagy (és Dicsőséges, de ezt ők mindig kihagyják) Francia Forradalom jeles ünnepét részben az autóban ültük. Délelőtt, mivel ekkor volt az év egyik legnagyobb dagálya, elmentünk megnézni egy különleges jelenséget, amelyet a helyiek mascaret-nek neveznek. Tulajdonképpen egy mini szökőárról van szó, egy árhullám, amely felfelé érkezik a tölcsértorkolat felől a folyón, és kajakkal vagy szörfdeszkával meglovagolható. Itt készült a fent látható csoportkép is, amíg még vártuk a hullámot. (Túlzott óvatosságomnak köszönhetően ugyanis háromnegyed órát vártunk a hullámra, amelynek a pontos érkezési idejét nem tudni, de mégiscsak gyanús, hogy a második legóvatosabb társaság is negyedórával utánunk érkezett. Némi vigasz, hogy hazafelé tartva az autópályáról megláttuk a hidat, ahol reggel is jártunk, és az órára nézve megállapítottuk, hogy éppen azidőtájt érkezik az esti dagály, ergo a esti mascaret is. Lehajtottam, és már a kocsiból láttuk, hogy feltűnt a kanyarban a minicunami, úgyhogy autó bárhol letesz, mindenki kigurik, és pont láttuk még egyszer. Szóval a várakozási átlagunk végül is elég jó lett.)

A mascaret és a bátrak, akik vitetik vele magukat - felfelé a folyón!

 

Aztán volt olyan ötletünk, hogy megnézzük a Mont St. Michelt amikor szépen körülveszi a víz, ilyen nagy dagály úgyis ritkán adódik. Azonban a nagy dagály magával hozza a rossz időt is, úgyhogy  zuhogó esőben és orkánerejű szélben inkább csak a parkolóból csodáltuk meg a világörökség azon pillanatban nem különösebben vonzó részét.

A Mont az újonnan épült gátról. (Nem, nem asztalra helyezett makett esős és szeles múzeumban, Szabi.)

 

Délután elmentünk Coutances-ba, ahol még szintén sohasem jártuk azelőtt. Főként a katedrálisáról ismert, gondoltuk, egyszer érdemes megnézni. Akinek már gótika-mérgezése van, talán annak is megér egy pillantást a templom.

Kívülről igencsak szigorú.

 

Bár kívülről elég komor látványt nyújt a homlokzat, belül barátságosabb formákat és az üvegablakokon beszüremlő lágy fényeket találtunk, elég nehéz volt kirángatni engem onnan a fényképezőgéppel...

Giccs. De vállalom.

Talán ez nem az.

Aztán kicsit továbbsétáltunk a városban, beültünk egy kávéra egy helyre, ahol trikolór-paszományos kalappal ábrázolt malacfestmény díszítette az egyik falat, tyúkok, rókák és egyebek társaságában. Sajnos a másik templom zárva volt, így arról csak kívülről tudtam hitchkockista fényképeket készíteni.

Coutances-i utcakép.

Hazafelé indulva még betértünk egy nyilvános parkba, ahol különféle bolond ágyásokat találtunk. Kedvencem egy virágokkal borított Citroën "Kacsa" volt, de kredenccel berendezett konyhától a rajzeszközökig minden volt ott, egészen szürreális élményt nyújtott a kert.

Igazi jóféle marhaság. (Rike mondaná: megérett ez a civilizáció a pusztulásra!)

Szóval még ennyi hónap meg ennyi kirándulás után is volt mit néznünk, rengeteg újdonság, amivel találkoztunk. Hogy mi ebből a tanulság? Még mindig nem késő kijönni senkinek! :-)

Fejlődik a blog

Jelentem, a blog jobb oldalán számos érdekes és haszontalan új dolgot helyeztem el, elsősorban azért, hogy lassítsák a letöltés sebességét, de talán van valami értelmük is. Legfölül diavetítés a legfrissebben elkészült fotókból, meg kicsit lejjebb a blog valamennyi eddigi képéből, néhány link az érdeklődők kedvéért, aztán az általunk is olvasott blogok, illetve a legfrissebb hozzászólások, mert egyébként elég nehéz követni őket, hacsak nem nézi végig az ember az összes bejegyzést egyenként...

Nulladik típusú találkozások

Azzal kezdeném, hogy leírom, hogyan próbáltam védekezni a rágcsálók kártevése ellen. Arról beszélgettünk egyik este az asztalnál, hogy a kutya vizelete távol tartja a rágcsálókat. Akkor, gondoltam, az emberé is biztosan. Mivel elég hosszú kerítésszakaszt kellett teríteni a szerrel, a pisit megereszt - pisit elállít figurát, ráadásul pingvinben (= topogás bokára letolt nadrággal) nem vállaltam volna, úgyhogy kis pohárkával (leendő vendégek kedvéért: tejfölös pohár volt, kidobtam) jártam körbe a kertet, hogy a riasztó anyagot körbelocsoljam.

Hatás nulla, ugyanis másnap este, amikor kimentem a kertbe, hogy megnézzem, hogy állnak a paradicsomok (egyébként, jelentem, teremnek és érnek szépen a magyar tövek is), a kerítés mellett neszezésre lettem figyelmes. Nem sok meggyőződéssel, de azért odamentem, hátha meglátom a gaz fosztogatókat, és igazam lett: három kölyök tolongott a kerítés mellett, próbálták áttuszkolni magukat, de nagy igyekezetükben egyik a másikat nyomta a kerítésre úgy, hogy végül egyik sem tudott átjutni rajta.

No, gondoltam, itt a vissza nem térő alkalom, hogy megrugdossam őket (hogy megtanulják, hö!), de annyira aranyosak voltak a szerencsétlenek! Az, amelyik legbelül rekedt, tehát legközelebb hozzám, valószínűleg rémisztőnek hitte magát,  veszettül fújt rám és megesztgette hatalmas metszőfogait. Végül aztán nagy nehezen átjutottak a kerítésen és elszaladtak a patak irányába.

Ezen az estén még egyszer kimentünk Krisztával és Miklóssal, és akkor az egyik szülőt is ott találtuk, bár először észre sem vettem a sötétben, úgyhogy mögülem fogta menekülőre, amitől leginkább Kriszta ijedt meg, aki látta is a jószágot. (Én nem vettem észre, úgyhogy nem féltem...) Végül is szerencsére megkegyelmezett, és nem rám ugrott, hanem a kerítés felé szaladt, majd el a patak felé.

Viszont volt vele egy kicsi is, aki nem mozdult, hanem a halottnak tettetés taktikájához folyamodott, ami abszolút bevált volna a sötétben, ha nincs rajtam fejlámpa, így viszont elég öngyilkos taktikának minősült. Persze nem éltünk vissza a helyzettel, és nem hoztuk elő a szívlapátot, csak jól megnéztük és körbefotóztuk az állatkát:

Inkább patkányra hasonlít, hosszú, egyenes farka van, nem lapos, mint a hódé.

Ahogy jobban szemügyre vettük a kicsit, inkább patkányszerűnek tűnt, úgyhogy keresésbe kezdtünk az interneten, és 99%-os biztonsággal megállapítottuk, hogy nutriával van dolgunk, nem pedig hóddal vagy egyéb állatkával. (Ezt egyébként Nóra és Michele már az első fotók alapján megállapították, ami igazán bámulatos teljesítmény.) Szóval a nagy pont jó lenne kucsmának, de valójában - eltekintve attól, hogy megették az összes fehérrépánkat - aranyosak nagyon. Vasárnap este, amikor immár szokásossá vált esti nutrianéző sétánkat tettük a ketben, láttuk őket a szomszédos föld szélén csemegézni. A kicsi először elszaladt, elbújt, de aztán előjött ismét, hogy az anyjával falatozzon. Sajnos nagyon sötét volt már, úgyhogy  homályosak a képek, de azért a családi idillt sikerült megörökíteni.

Az anya egyedül

És egyik kicsinyével

Egyébként a Wikipedia szerint a nutria raktárakat halmoz fel, úgyhogy lehet, hogy a vackában megtalálnánk az összes ellopott répát, amellyel tele van az egyik polc. Elképzeltük, hogy a nutriagyerekek fanyalognak a vacsoránál: "Már megint magyar fehérrépa?! Úúúgy uunóóóm!" Egyébként a fosztogatással azóta sem hagytak fel, Kriszta tegnap este is látta az anyát a kertben. Mivel már csak a kicsi, de kőkemény gyökeret eresztő francia répák maradtak meg, azokat csak kihúzgálják a földből, majd tüntetőleg otthagyják a földön. Mint ahogy a kutya is szétszórja az ennivalót, ha a gazdi valami nem kedvére valót tálal. Még jó, hogy nem írnak valami cetlit, mondjuk efféle szöveggel:
  

Ez vacak. Ültessetek 

valami finomat!

                      Nutriáék 

 

Végül beteszek egy linket ahhoz a fotóhoz, amelyet a legviccesebbnek találtunk "nutria" címszó alatt az interneten. Valójában vidrát ábrázol, de nagyot nevettünk, amikor megláttuk. Viszont, mivel nem a saját képem, csak egy linket közlök:

http://pehrlabel.com/blog/wp-content/uploads/2009/03/nutria.jpg

Mari, Miklós és a hód

Tegnap este óta újabb vendégeink vannak: Mari és Miklós, akik Belgiumon keresztül érkeztek hozzánk autóval, és akikkel ma Kriszta egész napos kirándulásra ment. És amikor hazajöttek, lehullt a lepel a gaz fosztogatóról. Most már semmi kétség: a hód az, ráadásul magával hozta a családját is. Amikor ugyanis megérkeztek, Kriszta sürgetően zörgetett-kopogtatott a bejárati ajtó üvegén, fáján és egyáltalán minden részén, kapkodva matatta elő a táskájából a kulcsát, hogy nyissa az ajtót, én pedig már épp félreálltam, hogy a WC felé utat engedjek neki, amikor mondta, menjek vele, mert OTT A HÓD!

Mi ez?! Valami óriáspatkány?

Kaptam a kamerát, és rohantam a szomszéd szántóföld felé (épp ugar, itt vetésforgóban művelnek, úgy tűnik), ahol a kertünk felé eső oldalon a hódmama (vagy -papa, mindegy, egyformán galád mindkettő) két kicsinyével békésen lakmározott valamit. Gyorsan készítettem pár remekbe szabott fotót, de amikor közelebb akartam menni, eliszkoltak. (Miki hozzászólása óta döbbentem rá, mekkora vakmerőség volt ez: könnyen előfordulhatott volna, hogy nekem ugrottak volna és átharapják a torkom, mint a nyúl a Gyalog-galoppban. Vagy ki tudja, talán valami még ennél is rémesebb is történhetett volna, amit elképzelni sem tudunk.)

Egész biztosan hód.

Akárhogy is, megúsztam a veszélyes találkozást, sőt, a hódok gyanús módon visszamenekültek a közeli patakba. Ebből világossá vált, hogy valójában a békaemberek megbízásából érkeztek, és a bőrük alatt szállítva továbbítják az információt a magyar fehérrépák genetikai állományáról a francia répakémeknek. Egyszerű ipari kémkedési ügy. Állítólag valami Camarade Pélican és Camarade Fleur a kapcsolattartójuk. De erre nincsen tanú, úgyhogy inkább csak elmélet marad, de minden jel arra mutat, hogy igazam lehet. 

Menekül a gyáva!

Kriszta utólagos ötlete szerint élvefogó csapdát kellett volna kitennünk. Éspedig azért élvefogót, hogy ha megvan a rohadék, akkor jól megrugdoshassuk, hogy megtanulja, kitől lopjon répát.

De valójában nem jött volna be: egy reggel ott találtunk volna egy nyüszögő állatkát, amely a beszorult lábát fájlalja, és esdeklő szemekkel néz ránk. Még a végén el kellett volna engednünk, hogy aztán bicegve újrakezdje, és nagy bicegésében a maradék veteményt is letapossa.

Nade a lényeg, hogy érik a paradicsom és nő a cukkini, és hogy mit találtam ki a hód távoltartására? Elgondolni is rémes, de megvalósítom, aztán megírom.