A szerelőbácsi megmenekül

Lehettem vagy négy éves, amikor is kineveztem magam minden különösebb sallang nélkül egyszerűen "gyémántragyogó szerelőbácsi"-nak. Erre a szerénységgel mélységesen átitatott névre aztán számos alkalommal rá is szolgáltam, hiszen bármit bármikor nagy kedvvel és tehetséggel szerelek szét, ezzel munkát adva a valódi szerelőknek.

Legújabb áldozatom Kriszta autója lett. Megkért, hogy szereljem fel az újonnan vett ablaktörlő-lapátokat, és miután ezt maradandó károk okozása nélkül megoldottam, vérszemet kaptam és nekiláttam, hogy megjavítsam a hátsó ablakmosót. Kisebb kellemetlenségként éltem meg, hogy amikor a pumpát kihúztam az ablakmosótartályból, a benne lévő folyadék kifolyt. De nem izgattam magam halálra, mert valamilyen levezetőn egész a földig csorgott, úgyhogy nem volt gond. A hiba okára végül is nem jöttem rá, úgyhogy összeszereltem a cuccot, de a végén jött a feketeleves: az autó egyáltalán nem indult. Meg sem nyekkent, pedig áram volt benne. Nabasszus, eláztattam valami kábelt?

Nagy nehezen kitoltuk az autót a ház mellől az udvar másik végébe (aki emlékszik még a Spejbl és Hurvinyek-filmekre, hát az kismiska volt hozzánk képest!), hogy megpróbáljuk bebikázni a másik kocsival (hátha...), de persze semmi. Úgyhogy másnap irány az autószerelő, ahol azért persze a belső mosásos akciómat is be kellett vallani; hiába, az orvosnak mindent tudnia kell, akármilyen szégyenletes is. A szerelő rendes volt, mondta, nem hinné, hogy van összefüggés, de azért jó, hogy tudja.

Na, a lényeg, hogy tényleg nincs összefüggés, egész egyszerűen az indítómotor beadta a kulcsot. Mondjuk szerencse a dologban, hogy nem az Orly reptéren vagy még inkább az odaút közepén tette ugyanezt, kicsit kellemetlenebb lett volna... A kiskocsi  egyébként azóta megint jól van, egy csodás bontott indítómotor került bele, és, ami a legfőbb, én is megúsztam a sodrófázást.

Sajnos a mai ügyeleti napom elég hosszúra sikeredett, de azért így is be tudtam fejezni a Marcival és Anitával készített képek szerkesztgetését. (Ld. a diavetítést oldalt.) Egyébként a képek megtekinthetők a diavetítésre kattintva vagy itt:

http://picasaweb.google.hu/tothand/MarciEsAnita

100%

Negyedórával az előző bejegyzés közzététele után láttuk, hogy a pusztítás időközben teljes lett: az összes magyar répá felzabálta a nyúl, mindössze a 10 francia répát hagyta meg, azoknak pedig alig van valami gyökere, és a zöldje sem világbajnok... De az éretlen paradicsomokhoz még nem nyúlt.

Viszton megragadom az alkalmat, hogy itt tegyem közkinccsé legújabb felfedezésünket, amelyet egy rádióreklámból ismertünk meg. A refrént játszották gyakran, és Kriszta megtalálta, miről van szó. Bár elvileg vakondnak mondják a jószágot, szerintem inkább hörcsögnek néz ki, de ugyanannyira lehetne hód is, mint vakond. 0:26-nál kezdődik a refrén, addig bírjátok ki, onnantól tömény élvezet. :-)

Nyámmi-nyámmi-nyámmi-nyámmm! Kriszta eleinte nagyon örült, hogy megtalálta, aztán amikor negyvenkilencedszerre énekeltem el, már kicsit kevésbé... Hát nem is értem, miért nem sláger ez Magyarországon is!

A répapápa avignoni fogsága

Ismét szörnyű hírrel jelentkezem: tegnapelőtt arra lettünk figyelmesek, hogy a répaágyás 70%-át letarolta, meggyalázta, a földdel tette egyenlővé valami. Mostmár biztos, hogy mégsem a macska a bűnös (rehabilitáljuk, mint Rajk Lászlót, de ettől még mindig nem szeretjük és örökre gyanús marad hetedíziglen), hanem valamilyen rágcsáló. Kihúzgálja ugyanis a répákat a földből, majd megrágcsálja. (Ebből látszik, hogy a szembefordítható hüvelykujjról szóló történet nem egyéb, mint legenda. Dajkamese. Méghogy ez különbözteti meg az embert az állatoktól! UGYAN MÁR! Teljesen világos, hogy ez a teremtmény, melyet a rövidség kedvéért csak "a nyúl"-ként emlegetünk, pedig biztosan nem nyúl, szóval világos, hogy ez a jószág mindenféle (nemhogy szembefordítható!) hüvelykujj nélkül is elképesztő rombolásra képes, hihetetlen hatékonysággal. Tehát nem a hüvelykujjon múlik: a felső végtagjukkal markolásra képtelen állatok is legalább akkora pusztítást tudnának véghezvinni ezen a bolygón, mint az ember. A hajlandóság és a képesség legalábbis, úgy tűnik, megvan bennük is.)

Már a múlt héten elkezdte, de kisebb léptékben, aztán kiszórtam némi macskariasztó szaganyagot, és lehet, hogy ez a rágcsálókra csábító hatással van, vagy egyszerűen csak vérszemet kapott a nyúl és meghívta a haverjait, aztán fehérrépamámorban fetrengve dorbézoltak hajnalig. Persze a korábban kihúzgált, megkóstolt majd eldobott répákhoz, amelyeket azért hagytam ott, hogy ha megint jön, inkább azokat egye, hozzá sem nyúlt. És a frissen kibújt retkek leveleit is lelegelte, hogy akadna a torkán.

Akárhogy is történt, a végeredmény lesújtó: a termés nagy része eltűnt, csak a lerágott és megtaposott petrezselyem-szárak maradtak. Jó hír azonban, hogy a paradicsomot és a hagymát, valamint a tökféléket sem szereti, szóval ezeket teljesen megkímélte, kivéve néhány többé-kevésbé letaposott hagymatövet, amelyek útban voltak a retek felé. A paradicsomok közül pedig a magyarok is termőre fordultak, egyelőre 1-1 szem van 2 tövön, de ahhoz képest, hogy májusban már elsirattuk őket, ez is szép teljesítmény.

Egyébként lehet, hogy az illető állat egy hód, akármilyen hülyén hangozzék is ez. Egy alkalommal ugyanis, amikor Kriszta a szomszéd telek állatairól készített videót, teljesen véletlenül rákerült egy hód is (ld. a jobb alsó sarokban). Tudni kell, hogy a legelőt jobbról egy kis patak határolja, amely a mi házunktól is mindössze 25 méternyire folyik, tehát nem is annyira abszurd a feltételezés, hogy onnan került a hód a legelőre, így aztán könnyedén kimászhatott egy vacsora erejéig hozzánk is. Annak idején nem mertük közreadni a sokkoló felvételeket, de most, hogy lehullott a lepel az állat gonosz szándékairól, úgy érezzük, nincs többé helye a kíméletnek vele szemben. (És mi még azt mondtuk annak idején, milyen aranyos!!!)

Az ember egyébként nem is tudja, hová nézzen: középen a kecskepapa játszik kisfiával (avagy utóbbi nyaggatja apját, nézőpont kérdése), a jobb alsó sarokban pedig az első számú közellenség, a nyúl fedőnevű hód.

Az ínyencek kedvéért még egy videó, ahol láthatjuk, miért mondják, hogy ugrál, mint a bakkecske:

Kecskegyerek játszani akar apjával, aki inkább elszaladna, majd kecskemama közéjük ugrik, hogy "Elég legyen már a baromságból!"

Így hát úgy tűnik, hogy erre az évre le kell tennünk nagyívű répatermelési terveinkről, de a sütőtök továbbra is szépen virágzik, sőt, a cukkinin már két kis, pár centis termés is van; drukkoljatok!

Újabb távozók

Az elmúlt héten Mama és barátnője (egyben főnöke), Erzsi látogattak meg bennünket. Persze a fotókkal egyre jobban le vagyok maradva, úgyhogy az élménybeszámoló még várat magára, pedig megint láttunk új dolgokat, amit még soha azelőtt. (Egyébként valószínűleg meg fogom törni az időrendet, a kóristák látogatásának fotóit ugyanis egy meggondolatlan mozdulattal egytől egyig töröltem, de szerencsére Rikének odaadtam mindet egy pendrive-on, úgyhogy majd elküldi és akkor lesznek arról a hétről is képek.)

Szóval most megint kettesben maradtunk, de Krisztának hála kezdem megint szebb fényben látni a dolgokat. Ma délután elmentünk a tengerpartra, főként napoztunk, olvastunk, meg az embereket nézegettük, de azért a vízbe is bemerészkedtünk, bár nem volt annyira meleg, mint az elmúlt két hétben. Fagylaltot ebédeltünk, mint a rossz gyerekek, de valójában nem vagyunk elég jók vásott kölöknek: éhen maradtunk, úgyhogy  kénytelenek voltunk paninit (melegszendvics-félét) enni, hogy jóllakjunk.

Emellett a veteményesben is szépen nőnek a növények. Mint eddig majdnem mindenkinek, Mamáéknak is tudtunk retket adni a kertből; persze nem fájdult meg tőle a hasuk, de kóstolónak jó volt. Aztán tegnap este régi adósságomat törlesztve kiegyeltem a hagymát, íme az eredmény (azaz a kihúzgált, számfeletti példányok):

Ez valami francia fajta egyébként (az itteni LILD-ben árulják a vetőmagot, amely Kínából származik), de teljesen hagymaízű, ma este is jól bevacsoráztunk belőle, kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a betegek holnap...

A tökfélék is elkezdtek virágozni, bár a leveleik elég satnyák, nem tudni, lesz-e értékelhető termés rajtuk.

Az jól látszik a fotón, hogy kapálásban nem vagyok világbajnok...

A paradicsom pedig, úgy tűnik, túléli a peronoszpórát, hála Krisztián szakértelmének, akivel (biogazdaságban is engedélyezett) szerrel, rézszulfáttal permeteztük le a beteg töveket (rendkívül biokék színük lett a leveleknek az oldattól, amely egyébként úgy néz ki, mint egy hupikék törpikékből készült turmik), és csodák csodája, már termést is hoz az egyik tő:

Kriszta szerint nagyon előnyös a fotó, mert nem látszik rajta, valójában mekkorák a paradicsomok. (Elárulom: igen kicsik, mert koktélparadicsomról van szó. Ez az egyetlen francia tövünk, a többi magyar és rendes paradicsomot terem, ha terem. Egyelőre csak virágoznak.)

Kicsit tartok tőle, hogy egy szakártő olvasó azt mondja majd, valójában ezek nem paradicsomok, hanem a növény egy ritka betegséget, a zöldbogyósodást kapta el, amely még a fehérrépáinkat is ki fogja pusztítani. A rozmaring helyén növő gyommal mindenesetre így jártam: kiderült, hogy valóban egyenes sorokban növekvő gaz volt...

 

Hamarosan (heteken belül) kész lesznek a korzikai képek, akkor azokat felteszem a Picasára (a Balázsékkal készült fotók viszont már fent vannak:  http://picasaweb.google.com/tothand/GabiViragBalazs).

Korzika

(A bejegyzés szerzője valójában Kriszta, csak én szerkesztettem be a blogba. A.)

Kicsit nehéz belekezdeni és visszatekinteni Korzikára a mostani vívódásunk közepette, de azért nem lenne igazságos szegény leigázott korzikaiakkal szemben sem, ha nem emlékeznénk meg róluk illően. Talán az egyik legszebb és legváltozatosabb élményt nyújtó hely, ahol valaha jártam.

Az útikönyvünket olvasgatva kiderül, hogy a franciáknak nem sok közük van a szigethez, kivéve, hogy leigázták őket, mint oly sok más gyarmatot is. Természetesen a francia a hivatalos nyelv, de gyakorlatilag nincs olyan falu, amelynek a névtábláján ne lenne átsatírozva a franciásított elnevezés. Az épületeket, a kultúrát a genovaiak alapozták meg, csak úgy árad a levegőben is a lazaság és a mediteránium olaszos szelleme.

Összességében 6 és fél napunk volt körbejárni Korzikát, de legalább még két hetet el tudtunk volna tölteni és az sem lenne elég.

Szombat este Bastiába érkeztünk repülővel, majd az autókölcsönzőben 1,5 órát vártunk, hogy a már előre lefoglalt és kifizetett autót átvehessük. Ennek a várakozásnak viszont meglett az eredménye, mert egy kategóriával nagyobb autót kaptunk, amiben vígan elfértünk és az egy heti kempingezésünk alatt komplett kis lakást rendeztünk be benne.

A legközelebbi tengerparti kempinget kinéztük az interneten Bastiától délre, 20 méterre a tenger partjától vertük fel a sátrunkat, így a másnap reggelt egy tengeri fürdővel kezdtük.

Mivel az időjárás kicsit morcosabbnak igérkezett, mint reméltük, ezért elindultunk Korzika szíve felé.

Gyakorlatilag a felfelé vezető kacskaringós hegyi utakon 5 percenként más látvány tárult elénk. Hátunk mögött a tenger, egy darabig paratölgyek, datolya- és pálmafák, majd tű- és lomberdők a hatalmas gránitsziklák mellett. A legmagasabb helyeken pedig havas hegycsúcsokat láttunk, persze minden pihenőben egy hegyi forrással.

Cortéban palaburkalatú, lépcsős, szűk utcácskákon sétálgattunk, miközben a város bármely pontjáról rálátás nyílt a havas hegycsúcsokra.

Egy helyi étteremben ebédeltünk menüt, aminek már az előételével egy 3 fős család jól lakhatott volna. Az entrée egy korzikai felvágottas tál, amely különböző eljárással készített sonkákból és vaddisznóhúsból készített kolbászokból álllt. A főétel vaddiszó ragu, desszert pedig gesztenyelisztből és sült gesztenyéből készült sütemény. Mondhatni degeszre ettük magunkat.

Corte fellegvára és a korszerű, jól kiépített csatornahálózat. Mottó: tékitízi, amigo!

Mindezek után célba vettük Ajacciot, de útközben legalább 10-szer megálltunk fotózni, azaz a mester minden kanyarban meglátott valami festői szépségű és monitorra való kompozíciót.

Ajaccio, mint Bonaparte emlékhely ismert az utikönyv szerint, ennek megfelelően kissé eltúlzott klasszicista szobor díszeleg a főtéren, még azt is meg lehet nézni, hol pislogott először Bonaparte Napoleon. A város nem hagyott túl mély nyomokat bennem, de a tőle nyugatra található genovai őrtorony annál inkább. Gyakorlatilag Korzika egész tengerpartja tele van ilyen őrtornyokkal, de az itteni egy kisebb földnyelven fekszik, amely egy 20 perces sétával bejárható, ahonnan pazar kilátás nyílik a közelben fekvő Sanguinaires szigetcsoportra (vérző szigetekre) és az öbölre. Ettől északra Plage de Grand Capo található, egy igazi surf paradicsom, számunkra lélegzetelállítóan nagy hullámokkal, „bout de monde” (világvége) hangulattal.

Ajacciotól délre Proprioano felé a szerpentinen végig látható a türkiz színű tenger, az út másik oldalán pedig a hihetetlen zöld színű gránit sziklák, egy-két genovai örtoronnyal kiegészítve.

Proprianonak szép kis kikötője van, széles rakparttal és világítótoronnyal, de a fáradt utazónak a városnézés után mégiscsak a Portigliolo strand hullámfürdője tetszett a legjobban, amihez képest a Gellért-fürdő csak smafu.

Ezután már csak hab volt a tortán, hogy megtaláltuk a legtökéletesebb kempinget, ahol valaha jártunk, eukaliptuszerdők között, lankás domboldalon egy kis festői halászfaluban, Campomoroban.

Gasztronómiai élményünk itt egy póklevessel (rákféle, amit tengeri póknak hívnak) lett gazdagabb, fokhagymás krutonokkal tálalva. Aki szereti a rákhúst, csak ajánlani tudjuk!

Másnap Sartène-t jártuk be, ahol erődszerű, magas házak zsúfolt piaccal igazi mediterán hangulatot árasztanak. Ettől délre található a sziget legnagyobb megalitegyüttese, ami a parkolótól kb. 2 km-nyi sétára volt megtallható, de nem csak úgy egyszerűen. A semmi közepén kitaposott gyalogösvények minden égtáj felé, de táblák nem jelzik, hogy merre is kellene menned. Végül szerencsével jártunk, megtaláltuk amit kerestünk és még az autóhoz is sikerült visszajutnunk (telefonos GPS segítségével).

Bonifacio az a város, amit egyszer az életben látni kell!

Ez egy mészkőfennsíkon fekvő festői város, amely három részre tagolódik és így három különböző arcát mutatja meg. A Felsőváros 60-70 m-es fennsíkon fekszik, itt található egy Szent Ferenc Kolostor és a Tengerésztemető, hófehérre meszelt, tökletes sorokba rendezett kriptákkal, amellyeknek a hátteret a tenger kékje adja. Az Óvárosban szűk kis utcákon barangoltunk és ámuldoztunk, hogy vajon mi tartja meg a mészkőre épített házakat, amelyek a fennsík peremén állnak, de a tenger szintjében már több 10 méternyit alámosott a tenger.

A kikötőnegyedben, ami egy fjord alkotta öböl, este tettünk sétát, ahol szemtelenül gazdag yacthtulajdonosok villognak, némi gyöngyöt vetve a disznók (pórnép) elé a kivilágított yacthok nyújtotta látvánnyal, mert nekünk be kell érni ennyivel.

Korzika keleti partján majdnem végig homokos tengerpart fut végig, ez a része nem is ad meglepetésszerű élményt, persze nem mintha rossz lenne ilyen helyen lubickolni egyet a tengerben. De gondoltuk, jó turistaként nem hagyhatjuk ki a városnéző programot sem, hiszen Porto Vecchioról azt írta az útikönyvünk, hogy a „mediterraneum egyik legszebb kikötője”. Hát NEM AZ! Persze ez magánvélemény, de szerintem ennél sokkal szebb kikötőkben jártunk Korzika nyugati partján is és akár Horvátországban is.

A sziget északi részén kinyúló kis félsziget neve Cap Corse, szerpentines utakon lehet körbejárni a fület, ezt mondják az igazi Korzikának.

Számomra az egyik legszebb városka itt található, Erbalunga néven. Vízparti apró házak zöld palával borítva, szűk utcák, amellyek levezetnek a partra, ahol egy romos genovai őrtorony áll a tengernyaldosta sziklákon. Állítólag ez a város a „festők paradicsoma”, szerintem nem véletlenül kaphatta ezt a nevet.

Cap Corse északnyugati csücskében, Centuri-Port egy kis csendes kikötő, szardínia- és langusztahalászok kedvelt helye. Ezen felbuzdulva mi is békatalpat és vizipipát ragadva mentünk be fürdeni, langusztát ugyan nem, de rengeteg halrajt láttunk úszkálni.

Saint-Florent Korzika északi részén, a sziget és félsziget alkotta szögletben fekszik. Ide elég tudatosan azért vezetett az utunk, mert a vizisportok központjának mondják, ahol tudtunk kajakot bérelni. Nagyon jó volt ismét hajóba szállni (horvátországi kajaktúrák emlékére visszagondolva), ahonnan beláttuk az öblöt, a genovai fellegvár és a középkori óváros tengerre néző falait. Útközben egy romos őrtorony tövében kötöttünk ki, ahol egy darabig senki nem volt rajtunk kívül, csak idővel érkezett egy messzebb lehorgonyzó yacht. András kiélhette halászó ősi ösztöneit, zsebpecával fogott 4 halat, amik kettönknek kevés, de egy embernek már vacsorául szolgálhattak volna, ha vissza nem engedtük volna őket.

Visszafelé azért megküzdöttünk a természettel, elkapott egy áramlat, ami ellen keményen kellett küzdeni, hogy legalább egy kicsit a cél felé irányítsuk a hajónkat.

De azért ismét megállapítottuk, hogy milyen jó móka a tengeri kajakozás!

Gasztronómiai hedonizmusunk egy kikötőben lévő étteremben teljesedett be, ahol minden fogás tökéletesen nézett ki és a látványt csak az ízek összhangja múlta felül. Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor már a főétel után teljesen jól laktál, de meglátod, hogy a szomszéd asztalnál milyen gyönyörűen megkomponált és gusztusos desszertet hozott ki a pincér. Nehéz döntés! Na, mi a desszertet választottuk, emiatt nem volt könnyű álmunk aznap este. De tanulva az esetből, másnap ugyanoda mentünk vissza, de előre elhatározva, hogy csak egy főétel és nincs desszert! Megint csak pazar fogásokat kaptunk, mikor a pincér megkérdezte kérünk e desszertet, sikerült még idejében kimondani a nemet, de nagy volt a kísértés. A szomszéd asztalnál éppen profiterolt szolgáltak fel, ami úgy volt tálalva, hogy ha most visszagondolok is összefut a nyál a számban. Cserébe úgy búcsúztattuk a tengerpartot, hogy lefeküdtünk a parton a homokra és sárgadinnyét ettünk egy kis gyümölcsös korzikai fehérbor kíséretében és St-Florent éjszakai fényeit, meg a csillagok ragyogását csodáltuk.

Az utolsó nap első felét még Bastiában töltöttük, itt sajnos a fényképezőgép elemei feladták, de annyira magával ragadott a hangulata mindkettönket, hogy már csak ezért is vissza kell még egyszer menni, hogy szép fotókat készíthessünk. Bastiának is van egy szép kis Kikötőnegyede, Várnegyede, Fellegvára, szép kis mediterán hangulatú utcákkal, málló vakolatú házakkal és régi lőportoronnyal. Csodás leander sövények mindenütt, amikről végül sem sikerült fotót készíteni, akármennyire rágtam az András fülét miatta, majd amikor végre meglátta a fantáziát a dologban, na pont akkor merültek le a fényképezőgépben az elemek.

Igy ez is egy ok, amiért vissza kell menni!

A franciák érdekesen értelmezik a késés fogalmát. Korzikára oda- és a visszaúton is azt mondták, hogy 2 órás késéssel fog indulni a gép, majd amikor az ember éppen eltervezi, hogy miként használja ki azt a plussz 2 órát (esetleg addig is elhagyja a repteret…), akkor bejelentik, hogy mégis időben indul a járat. Igy bizzunk a franciákban!?

Nem vicc: Ajaccio egykori fellegvára, ma laktanya. A tábla felirata:

  Katonai terület. Belépni tilos! 

Ha valaki szereti a változatosságot, szeret fürdeni a tengerben, kirándulni a hegyekben, csatangolni mediterrán városkákban és jókat enni, annak csak ajánlani tudom Korzikát!

Gyönyörű hely!

Ha a csótány odavág

Van a franciában egy kifejezés, "coup de cafard"; szó szerinti fordításban "csótánycsapást" jelentene, kicsit szabadabban "némi csótány"-nak mondanám, de valójában arra az állapotra használják, amikor az ember szomorú, levert, semmihez sincs kedve.

*       *       *

Múlt pénteken, az utolsó olyan este, amikor a nagy, hétfős társaság még együtt volt itt Pontorsonban, a grillsütőből egy szikra a szemembe repült. Csucsu megnyugtatott, hogy hamar el fog múlni, nem kell nyafogni, hogy könnyezik a bal szemem és folyik ugyanaz az orrlukam. Nem lett igaza az alkalmi szemészemnek, igazság szerint a helyzet csak rosszabbodott: vasárnap estére már mindkét szemem könnyezett. Nagyon intenzív volt ez a hét, rengeteg örömmel, feszültséggel, közös nevetéssel és vitával, egymás erényeivel és hibáival. Egyszóval élet volt. Nagyon. És amióta kint vagyunk, most tapasztaltuk meg először igazán, mit is hagytunk otthon.

Most csak egyetlen közös kép a hűtlenekkel; a többit is megcsinálom egyszer és

bemutatom őket némi élménybeszámolóval egybekötve.

Hogy mi ebből a tanulság? Talán hogy nem szabad egy hetet teljesen együtt tölteni azokkal, akik meglátogatnak minket, mert a végére beleéljük magunkat, hogy mi mindenünk van. Vagy hogy túl sokat hagytunk otthon és túl kevés adatik meg itt. Hmpfhhh. Sok kérdést feltettünk magunknak sokmindenről, de most még nem lehet ezekre felelni.

Mindenesetre legalább rávettük magunkat (egész pontosan én, mert Krisztában mindig is megvolt a hajlandóság), és megvettük a PVC-t a fürdőszobába, hogy a gusztustalan padlószőnyeget (meg sem próbálom leírni, milyen: PADLÓSZŐNYEG EGY FÜRDŐSZOBÁBAN. Mindenki képzelje el maga...) lefedjük vele. Szerintem emberfeletti munkával és türelemmel (én már rég darabokra téptem és kihajítottam volna az ablakon a helyében) Kriszta kiszabta a megfelelő méretre, és már ezen fogunk járkálni, nem a foltos szőnyegen.

*       *       *

Akárhogy is, vasárnap este óta, mióta ismét egyedül maradtunk, már tudom, mit jelent, ha a csótány odavág. Talán csak az tudna felrázni, ha a németek kikapnának ma este. Drukkoljatok velünk! :)