Kinga és Viki

A két sztrájktörőről már írtam korábban, de inkább csak a viszontagságaikról szóltam, és kimaradtak a közös élményeink.

Az első közös napunkon, szombaton Avranches-ba mentünk, ahol aznap van piac, jól bevásároltunk sajtokból, szárított paradicsomból, olívából és hasonlókból. Aztán elmentünk a már korábban emlegetett, tarkabarkára pisilt hortenziákkal teli füvészkertbe, ahol persze hortenziát nem találtunk, de kellemes őszi napsütést igen.

A három lány az Avranches-i füvészkert nagy nemtommilyen-fája alatt. (Kérem, aki tudja, írja meg!)
Mamának hála:cédrusfa.

Az egész hetünket végigkísérte Viki igen egyenes jellemű fényképezőgépe: szegénynek egy balesetben örökre kialudt a kijelzője, így aztán mindenfajta képmutatásra képtelenné vált. Ezért hát Viki minden fényképét vakon készíti, és utólag tudja csak számítógépen megnézni, mit is fotózott valójában. Egyébként  mostanra bámulatosan hozzászokott ehhez, egy-egy kép sikerül már csak félre, a legtöbb valóban azt ábrázolja, amit szeretett volna.

És Viki a szökőkút túloldalán.

Aztán egy jól megérdemelt ebédet költöttünk el egy étterem teraszán, kilátással a Mont St.Michelre (nagy nehezen találtunk egy ilyen helyet) és az egész öbölre. Utána pedig le a tengerpartra, ahol csigákat, kagylókat és köveket szedtünk. (Az a fránya súlyhatár a repülőkön! Ha az nem volna, Kingus most jópár szép kaviccsal (némelyik 3-4 kilót nyomott) lenne gazdagabb!)

A kagyló-és kővadászat közben

Aztán másnap jött az igazi nagy utazás, ugyanis áthajóztunk Granville-ből a közeli szigetekre, nevük Iles Chausey. Hasonlóan Ile De Bréhat-hoz, amelyről Marci és Anita kapcsán már írtunk, számtalan apró szigetből, vagy inkább zátonyból áll, amelyek közül az árapálytól függően több vagy kevesebb lóg éppen a víz színe fölé.

Érkezés a szigetre: szembejövő forgalom

Amikor elindultunk a kikötőből, még nem tudtuk, mi vár ránk, inkább borúsnak tűnt az idő, de ahogy közeledtünk a szigetekhez, láttuk, hogy ott ragyogóan süt a nap, és nagy örömünkre ez egész nap így is maradt.

Viki hívta fel a figyelmem a megdöbbentő hármas tagolódásra: a vízmosta sziklák sötétbarnák, fölötte a vízből kilógók sárgák, és amelyik sziget elég magas, zöld fű borítja a tetejét.

Mivel igencsak utószezonban érkeztünk, éttermet nem, csak egy kis boltot találtunk a szigeten, amely engem leginkább a csehszlovák "Potraviny"-fílingre emlékeztetett: a tulaj kérésre baguette-ből szendvicseket készített és kávét főzött, amit a hűtőpultok és az árukat tartó salgópolcok között lévő asztaloknál lehetett elfogyasztani. Mi inkább a tengerparti piknikasztalt választottuk, de meg kell hagyni, a szendvicsek finomak voltak.

Mesesziget meseházakkal

A sziget maga pedig egyszerűen csodálatos és azt nagyrészt éppen a természetesség, a civilizáció és a kiépítettség hiánya teszi; ahol nem sziklás tengerpart, ott tiszta zöld és alig-alig van beépítve, és szerencsére turistákat sem kellett kerülgetnünk, úgyhogy nagyon jót kirándultunk.

Felfedező úton a sziget csücske felé

Egy helyen láthattuk a halászok felhalmozott homárcsapdáit, másutt kormoránok szárítkoztak a sziklákon, és a víz elképesztő nyugodt volt, úgyhogy a lehorgonyzott hajók mind gyönyörűen tükröződtek a felszínén.

Homárcsapdák

 És a nyugodt víztükör.

Mire pedig hazafelé indult a hajónk, megjött a dagály, úgyhogy azt a kikötőt, ahol pár órával azelőtt kiszálltunk, teljesen ellepte, csak a korlátok legteteje nyúlt ki a vízből addigra, egész kísérteties látványt nyújtva.

A víz alatt két emelet van még, egész bonyolult építményt tettek ide, hogy lehetőleg mindig ki lehessen kötni - de minden alkalomra azért még ez sem elég.

A kirándulások további képei itt láthatók: 

http://picasaweb.google.com/tothand/KingaEsViki 

(Legalábbis nagyon remélem, hogy működni fog, nem úgy, mint a dagály-fotók legutóbb.)

Hazaút és havazás

Ma reggel indultunk haza a rég várt karácsonyi szabadságra, ezt a bejegyzést a vonaton ülve írom. Amint azt már januárban megtudhattuk a helyiektől, Normandiában SOHA NEM ESIK A HÓ. November végén is csak két napig esett (kb. 10-15 cm), aztán tegnap (pénteken) délelőtt másfél óra alatt 15 cm-nyi hullott, majd egész éjjel kitartó "munkával" további 10 centi. Este aggódva néztünk ki az ablakon, hogy mi lesz ebből, mert ez még Magyarországon is elég tisztességes havazásnak számítana, Sosincshó-Országban viszont valóságos katasztrófaállapotokat is okozhat. Azt hiszem, minden közösségben megvannak az abszolút felmentést jelentő események és körülmények, Alsó-Normadiában a hó (nem is, inkább JJAAAJ! HHHÓÓÓÓ!) mindenképpen ezek közé tartozik. Mindenre kifogás és minden alól felmentést ad, de tényleg. Illusztrációként egy mókás példa:

A november végi kétnapos havazás első estéjén át kellett ruccannom a szomszéd városba, hogy a szabadságát töltő kolléga helyett megnézzek egy beteget. A konzílium végén írtam egy rövid (mindössze egy oldalas) összefoglalást a páciensről, majd miután meghallgattam a nővérek kötelező előadását az orvosi kézírás olvashatatlanságának mibenlétéről, a hóesésben hazaautóztam. Másnap 10- fél 11 tájt hívnak a kórházból, hogy nem tudják, mi legyen a beteggel, mert nincs nyoma a látogatásomnak. Elmondtam, mit javaslok, majd hozzátettem, hogy egészen biztosan ott hagytam egy kisregényt, csak keressék nyugodtan. Az ápoló, akivel beszéltem, erre megjegyezte, hogy biztosan meglesz, csak még mindenki össze van zavarodva a havazás miatt. Nem tudtam mit felelni, be kellett látnom, hogy igaza van, csakis a hó lehet az oka.

Ami a ma reggelt illeti, átfoglaltuk a vonatjegyünket egy korábbi járatra, hogy biztos(abb)an elérjük a repülőt, és egyelőre úgy tűnik, sikerülni is fog. Az út legizgalmasabb része az első 25 méter volt a garázstól a kapuig, szügyig érő hóban a kis rönóval (valóban leért az alváz). Én a lapáttal próbáltam kapaszkodót készíteni a kerekek számára, miközben Kriszta korcsolyázott az autóval az udvaron, de mintegy 20 perc alatt sikerült is kiállnunk vele az útra. Innen már gyerekjáték volt, az autóutat szemlátomást takarították az éjjel, ezért csak 10 centi letaposott hó volt rajta, sőt, még egy hókotrót is láttunk szembejönni. Helyenként kamionok és személyautók álltak hol a belső, hol a külső sávban véletlenszerű elrendezésben, kit hol ért az este meg a csüggedtség mélypontja.

Egy alkalommal viszont mindkét sávban állt autó, ekkor megijedtünk, hogy mégsem érünk el az állomásra, de szerencsére odébb tudtuk tolni a külső sávban veszteglő autót. (A belső sávban negyventonnás pótos ácsorgott, a Focus első ránézésre könnyebb esetnek tűnt.)

A vonatok viszont - csodák csodája - menetrend szerint közlekednek, úgyhogy már csak azon izgulunk, nehogy sztrájkba lépjenek a párizsi reptér hókotrói...

Akiknek volt türelmük végigolvasni, "jutalmul" egy link néhány újabb fotóhoz, amelyeket a St Michelnél készítettem a legutóbbi nagy dagály idején, naplemente-tájban: http://picasaweb.google.com/tothand/AMontDagalykor

A vég kezdete

Bár van elmaradásom a beszámolók terén (Kinga és Viki, a párizsi hétvégénk, valamint a nagy dagály a Mont mellett), az utóbbi két hét elég nehéz volt a számunkra,, azért is nem szültetett bejegyzés. Így aztán ezért most inkább arról írnék, amiért nehéz volt. Már van, aki tudja, van, aki még nem, van, aki még másképp tudja, hát most megírom, mi is a pillanatnyi helyzet.

A kórházzal kötött szerződésem január végén lejár, és úgy döntöttünk, nem hosszabbítom meg. Hanem inkább hazamegyünk, ahogy jöttünk. Egy hete még úgy volt, hogy csak április végén megyünk, de amióta a rég megbeszélt karácsonyi szabadságom is veszélybe került, elvesztettem minden bizalmam a kórház iránt. Viszont megkönnyebbültünk, hogy meghoztuk ezt a döntést, és örömmel tervezgetjük az otthoni újrakezdést, bár persze van keserűség is bennünk, hogy így és ezek miatt kell hazamennünk.

Hát igen, alapvetően a kórházi helyzet kényszerít erre a döntésre: az még hagyján, hogy rengeteg a munkám, de sokszor - és egyre többször - mások helyett kell dolgoznom, miközben sokszor nem tudom a szakma szabályainak és a lelkiismeretemnek megfelelő döntést hozni (különösen ami a veszélyes állapotú betegek beutalását illeti), mert a kórház működése annyira nehézkes. Ráadásul újabb feladatot testáltak rám a kórházban, de a cserébe kapott helyettesítés nem felel meg az ígéreteknek, szóval csak még több lett, illetve lenne a munkám. Na ja, arra azért számítottam, hogy itt másféle nehézségeink lesznek, mint odahaza, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy munka területén Franciaországban még súlyosabb gondjaim lesznek, mint otthon valaha is voltak.

Sajnos az a helyzet, hogy a kórházunkban meztelen a király, mindenki tudja, hogy abnormálisan működnek a dolgok, de mivel ez a gyakorlat immár 20 éve, nemigen lehet változtatni rajta. És főként: nem is akarok. Nem azért jöttünk ide, hogy bármit is megreformáljunk, csak nyugodt életet kerestünk. De mivel ezt nem találtuk, inkább hazamegyünk. A válogatott 24 év után ismét 4 meccset nyert zsinórban, úgyhogy van remény otthon is.

I amsterdam

A francia gyorsvasúthálózatnak nemcsak negatív oldalai vannak (elmúlt hetek sztrájkjai), hanem pozitívumai is. Így juthat el az ember reggeli indulással kora délutáni érkezéssel Pontorsonból Amsterdamba kényelmesen vonaton, a legkedvesebb barátnőjéhez.

Na jó, persze ez Franciaország és most is késett a Párizsba tartó vonat másfél órát, aminek köszönhetően lekéstem az amsterdami csatlakozást, de végül a következő nemzetközi vonatra kaptam helyet, méghozzá az első osztályon. Most először utaztam Thalys gyorsvonattal, ami tényleg nagyon látványosan gyorsan száguld, 3 óra alatt volt a francia fővárosból Amsterdamban. Nekem a vonat intenzív mozgásával gyűlt meg a bajom, olyan érzést keltett az út végig, mintha egy repülő éppen gyorsítana a kifutópályán és közben nem szűnő légörvények taszigálnák ide-oda a szerelvényeket. A mosdóba egyenes vonalú egyenletes mozgással képtelenség eljutni, és nem azért, mert a folyosó végén be kell kanyarodni a toiletthez és nem, nem azért mert aznap felöntöttem volna garatra. Sajnos Andrást otthon kellett hagynom, mert csúnyán beosztották ügyelni, de végül is csodás 4 napot töltöttem Hollandiában. Persze néha a csajos napokra is szükség van, talán pont ő örül neki a legjobban, hogy nem kellett mindent végighallgatnia.

Még aznap este kicsit nyakunkba vettük Nórival a várost, órákon át bolyongtunk a csatornák között és a nyüzsgő szombat esti belvárosi életben. A legnagyobb megdöbbenést számomra a mindennemű intimitástól mentes városlakók életstílusa okozta. A holland, régi tipusú házak keskeny homlokzata óriási ablakokkal tekint a külvilág felé. Elvétve találtunk csak olyan portát, ahol függönyökkel rejtették volna el a lakók az életüket. Az utcákon sétálgatva óhatatlanul beláttunk a vacsoraasztalra, az internetet böngésző diákokra vagy éppen homoszexuálisok meghitt esti beszélgetésére. Olyan volt, mintha élő kirakatokat néznénk, és az ottlakókat ez nemhogy zavarná, hanem szinte sznobizmusból nagy figyelmet fordítanak arra, hogy minél szebb otthonukat mutogassák. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni a dolog felett, azon egyszerű kérdés jutott az eszembe: Mikor vakarják meg a feneküket?

Vasárnap körülbelül délkörül sikerült reggeliznünk, majd összeszedni magunkat, bár nem volt felhőtlen az időárás, de végül egy nagyon jó kis hajóutra mentünk a városon belüli csatornahálózat rengetegében. Gyönyörű házsorok, a csatornák mentén sorakozó lakóhajók és hajómúzeumok, kis hidak és persze rengeteg bicikli mindenütt. Sajnos arról nem sikerült képet készítenem, de még kabátba öltözött kajakossal is találkoztunk a vízi utunk alatt, bár ezen már nem lepődtem meg, mert ott mindenki télen is biciklivel jár. A nők tűsarkúban nyonják a pedált, ami semmi gondot nem okoz számukra, a gyerekeket pedig különböző méretű, fából készült elő- és utánfutókban transzportálják.

Hétfőn délelőtt Nóri dolgozott, én pedig kényelmesen felkelve és reggelizve kicsit nyakamba vettem a város azon részeit, ahol addig még nem jártunk. Sajnos a királyi palota teljesen fel volt állványozva, így maradt a másik nagy nevezetessége Amsterdamnak, nem hiába ők a liberalizmus megtestesítői. Bár egyedül nem volt bátorságom bemenni a vöröslámpás negyed közepébe, de a pályaudvar felé elsétálva a negyed szélén mentem végig. Kissé más típusú arcokat láttam, mind eddig, és kissé illatosabb füstöt lehetett érezni a kávézók előtt, mint másutt. Délután a piactérre mentünk, ahol ruháktól kezdve a kajáig mindent lehet kapni, csodás zöldségeket árultak, ismeretlen gyümölcsöket és éretlenebbnél éretlenebb epreket november közepén, ami állítólag fogy, mint a cukor. Persze azért nem csak kritizálni szeretném a gasztronómiai igényeiket, mert meg kell hagyni, nagyon finom, helyben készült mini palcsintákat ettünk vajjal. Kicsit sűrűbb tésztából készül, mint a magyar változata és valóban kicsik, kb. 20 forintos méretnek megfelelő átmérővel rendelkeznek. Sajnos a nevét elfelejtettem, de remélem, majd Nóri kisegít, hogy ne maradjunk tudatlanok. A sajtok persze egy külön történet érdemelnének, bár Franciaországból jövet már nem hat annyira lenyűgözően egy sajtbolt, de azért gyönyörű látványt nyújt a keménysajtok világa is, kicsit más oldaláról megközelítve a tejből készült csodákat. Azért ők is tudnak valamit!

Másnap délután egy Amersfoort nevű kisvárosba látogattunk el vonattal, ez a város Hollandia közepén található, nagyon békés és kellemes hangulatott sugárzott. Természetesen itt találhatók kis csatornák, ahol nyáron sétahajóutakon lehet részt venni. A csatornafalak egyes részein kisebb méretű szobrok találhatók, amelyek a város történetéből mesélnek el részleteket,vagy az adott városrészre jellemző dolgokat ábrázolnak. Hangulatos köves utcákat, régi építésű villákat láttunk és persze gyönyörűen rendezett környezetet mindenütt. Kései ebédre egy fogyatékos álltal működtetett kávézóba ültünk be, persze a pénztárat és a konyhát nem ők kezelik, de sérült emberek veszik fel a rendelést és az álltaluk készített dísz- és használati tárgyakat meg lehet vásárolni ugyanitt. Sokkal több türelem kellett a rendelés feladásához (amit Nóri intézett hollandul), de végül is ez az alapítványi kezdeményezés azért jó ötletnek tűnt, kicsit ők is fontosnak érezhetik magukat, és aki nem tudja elfogadni az ilyesmit, nem kell ezt a kávézót választania.

Sajnos nagyon hamar eljött a szerda, ez azt jelentette, hogy még egy délelőttöm maradt a Rijksmuseumra, igazság szerint nem gondoltam, hogy ennyire le fog nyűgözni. A múzeumban XVII. századi holland festők művei mellett Rembrandt képek is láthatók és Vermeer képek, amikről éppen most láttam egy tök jó filmet a francia tévében teljesen véletlenül. Leány gyöngy fülbevalóval címmel Colin Firth és Scarlett Johansson szereplésével, a történet, amennyire én tudom, abszolút kitaláció, de nekem tetszett, kicsit sajnáltam, hogy ez a kép nem itt volt kiállítva.

Délutánra mardat a búcsú a várostól és egy rég nem látott jóbaráttól, akivel próbátuk behozni a lemaradást késő estig, néha éjszakáig tartó beszélgetésekkel, de azért így is fájdalmas volt az elválás és hosszabbnak tűnt az út Párizsig, mint odafelé.

Az ottani élményeinket, már Andrással együtt, írogatjuk, csak türelem, előbb-utóbb az is fel fog kerülni a blogra. Remélem, sikerült addig is egy kis ízelítőt és egy kis kedvcsinálót adni Hollandiáról!

Az érdeklődők kedvéért  még több kép látható itt: http://picasaweb.google.com/tothand/Amszterdam

Gesztenye

Sokat írok a rossz időről és a tehénszar-szagról, de vannak határozott előnyei is ennek a vidéknek. Ezek közé tartozik, hogy mindenfelé szelídgesztenyefák nőnek az utak mentén és a földeket elválasztó sávokban. (Itt jegyezném meg a francia nyelv idevágó szépségét: a vadgesztenyefa termése a marron, a szelídgesztenyefáé a châtaigne. Ez eddig még legalább a francia nyelven belül rendben lehetne, mégha minden nyelven a marron és származékai szeídgesztenyét jelentenek is, ld. pl. a magyarban használatos maróni szót. Nade most jön az igazi csavar: a (nyilvánvalóan szelíd)gesztenyekrém neve vajon mi? Crème de marron. Amit a châtaigne-ből készítenek. Nem tudok mit hozzáfűzni.)

Naszóval, ahol nem magánterületen vannak a fák, ott az ember szabadon szedhet, amennyit csak kedve tartja. Úgyhogy egyik nap elmentünk Krisztával, és 20 perc alatt szedtünk vagy másfél kilót. Este aztán tüzet raktam, és a szintén frissen vásárolt gesztenyesütővel meg is sütöttem. Parázson, ahogy illik.

Tűzmester :-)

A gesztenyék baromi szépek lettek, de sajnos, egyáltalán nem finomak. Ízetlen és egyáltalán nem édes. Ugyanolyan csalódás volt, mint a sütőtök, amely szintén teljesen tökízű, cukrot még nyomokban sem fedeztünk fel benne. Viszont legalább értjük, miért nem nagyon kedvelt étel errefelé.

Szépek, de nem finomak. :-(

"Happy end nincs?!" - kérdezhetnék az olvasók kórusban, az Illés után szabadon (2:06):

Hát persze, hogy van! Egy héttel később, amikor Viki és Kinga is itt voltak, ismét megpróbálkoztunk vele a kolbászsütés után megmaradt parázson, és láss csodát: bár ugyanonnan származtak, ugyanakkor szedtük őket, másodszorra finomak és édesek voltak a gesztenyék. Úgyhogy azt hiszem, egy-kétszer még elmegyünk gyűjtögetni.

Lady Paradájz et Mnsr Framboise

A bejegyzést praktikus infókkal kezdem: a mai rossz időnek hála feltettem az internetre a korzikai fotókat, valamint természetesen az ezen bejegyzéshez tartozó képeket is. (Sikerült a diavetítéseket is feltennem a jobb szélre.)

Lassan egy hónapos a történet, de a közben kialakult polgárháborús helyzetben a karhatalom lakatott tett a tollamra, ezért nem tudtam megírni a bejegyzést a feketeerdei dajcsmagyarok látogatásáról. Zsuzsiról és Balázsról van szó, akik szintén sztrájkidőben jöttek (mondjuk eddig nem sokaknak sikerült egy sztrájkmentes hetet eltölteni nálunk...), de a kedvükért azon a héten felnémetesen csak "strejk"-nek ejtettük.

 Lédi Peredájz

 

Sajnos csak egy hosszú hétvégére maradtak, de a hasizmaim (nem beszélve a vigyorgóizmomról) elég jelentősen megerősödtek a sok röhögéstől.

 Balázs talált 2 Eurót az ágyásban, mi pedig segítünk neki kivenni. Én ugyanaznap egy római korinak álcázott érmét találtam, de még nem becsültettük fel.

Pénteken kettesben voltak St Malóban, ahonnan hoztak egy breton süteményt, kouign amannt. Ez breton nyelven úgy hangzik, hogy "kuin aman" és annyit jelent, hogy vajas sütemény, de ez valójában szóismétlés, merthogy errefelé (Bretagne nyugati partjaitől Normandia keleti végéig) minden sütemény a következő összetevőkből áll: vaj, tejszín, tojás, cukor meg némi liszt, és egy kis vaj. Ettől persze még nagyon finomak, de baromi laktatóak is, egy kouign amann bőven elég egyszerre, pőedig igazán nem nagy:

A híres breton "vajas sütemény"

Egyébként sajnos csak egy napunk volt együtt, mégpedig a szombat, sőt, azt is majdnem kettévágta egy páciens, aki orvosi tanács ellenére távozni akart a kórházból, de végül nem kellett bemennem, a másik ügyeletes elengedte őt a saját jogán.

Choma doktor

Azt a szombatot egyébként kedvenc helyeink meglátogatásával töltöttük: Dol de Bretagne és Dinan. Dinanban megebédeltünk, nekik is megmuattuk, milyen a francia palacsinta. (Kirszta a lelkemre kötötte, hogy írjam meg: Crèpe Suzette-et, flambírozott narancsos palacsintát evett desszertnek.)

Gyakorlatilag az egyetlen komoly kép rólunk 4 nap alatt.

Végül is az idő elég szép volt, sőt, vasárnap még grillezni is tudtunk, bár a háttérben (amint az a fotón is látszik) már gyülekeztek a fekete felhők. Én meg elég rendesen megfáztam, ezért olyan az arcom a képen, mintha már digitális eljárással felismerhetetlenné tettek volna személyiségijogi okokból.

Háttérben a jóidő.

Közben tovább tart a sztrájk, de Kinga és Viki szerencsésen hazaéárt. De mindezekről majd később.

Általános és országos sztrájk 2

(A bejegyzés szombati dátumú, mert éjfél után adtam fel, de valójában pénteken íródott.  Mondom ezt az utalások könnyebb megértésének miatta.)

A teleregényt követők számára a jó hírrel kezdem: némi párizsi bolyongás és kalandozás árán ugyan, de épségben megérkeztek a lányok tegnap este, a sztrájknak köszönhetően egy jó órával hamarabb(!) a tervezettnél, de azt mondják, a párizsi metróban néhány ősz hajszállal is gazdagabbak lettek.

A reptérről ugyanis nem mentek vonatok az ország nyugati felébe, viszont Kinga a Francia Társalgás című zsebkönyve segítségével megérdeklődte, mikor és honnan megy vonat, mire a pénztáros (hiába, ha franciául szólalsz meg, az csodákat tesz!) a kezükbe nyomott egy-egy metrójegyet (Párizsban minden jegy átszálló, ha nem hagyod el a várost - jamerthogy arrafelé a metrók, beleértve az újonnan épülteket, a belvároson kívül is közlekednek), elmondta, hogyan juthatnak el a pályaudvarig, és hogy onnan mikor indul a vonatuk. A jegyük meg persze érvényes rá. Így hát nyakukba vették a várost az egyébként egyáltalán nem könnyű bőröndjeikkel, és rohanvást (ahogy ők fogalmaztak, mint a Survivor szereplői) igyekeztek a pályaudvarra, hogy elérjék a vonatot. (A dolog szépsége, hogy én is ugyanazon pályaudvar ugyanazon vágányáról indultam Rennes felé, épp csak 5 órával korábban.) Ez a szaladva elkapott vonat azonban hamarabb indult,, mint amelyik nem járt a reptérről, úgyhogy hamarabb is érkezett Rennes-be, ahol a sztrájk egyébként még arra is kiterjedt, hogy a pályaudvar parkolójának a felét lezárták. Azért ez szép, mondaná Svéd Tamás.

Egyébként a nagy meglepetés számomra ebben az egészben az, hogy mindenki nagy nyugalommal és megértéssel fogadja a sztrájkot, mintha csak valamiféle természeti katasztrófa történne éppen, amely miatt mindenki megértő, segítőkész és testvéries a másikkal, hiszen mindnyájan ugyanazokkal a gondokkal találjuk magunkat szembe, amint azt tegnap is megírtam. Az általános, országos sztrájk kifejezésről egyébként nekem mindig a kölcsönös és érdekmentes barátság jut eszembe, lásd alant 1:55-től (amúgy zseniális szerintem):

Valójában persze nem sok esély van nem együttműködni vagy hőbörögni: próbáljon meg valaki nem egyetérteni többmillió sztrájkolóval... Sőt, valószínűleg a nagy többség valóban egyet is ért. Hogy mit gondoljak róla, nem tudom, mert persze a korhatár csak az egyik része a tervnek, és még annyira sem látom át a helyzetet, mint egy átlag francia választópolgár, pedig nyilván az sem ért semmit az egészből. De annyit meg kell jegyeznem, hogy az előző bejegyzésben hibásan írtam: valójában 62 évre akarják emelni a nyugdíjkorhatárt, elnézést a dezinfóért.

Azonban még mindig meg tudnak lepni a franciák.

Az odáig teljesen rendben van, hogy a sztrájkot meghosszabbították, és elvileg addig tart, amíg a kormány vissza nem vonja a terveket. Magam sem csinálnám másképp.

Világos, hogy lehetőleg a legstratégiaibb ágazatokat is be kell vonni, akár létezik ilyen szó, akár nem. Sőt, azokat leginkább. Így aztán leállt az olajfinomítók nagy része. Még szép.

Aztán jónéhány benzinkút is csatlakozott, egyszerűen nem adnak el benzint. Ahol meg igen, ott 30 Euróban limitálják a megvásárolható mennyiséget, hogy ne fogyjon el túl hamar. Na, ilyennek kell lenni egy országos sztrájknak, mondom én. (Vagy ahogy az egyszeri félszemű kovboj mondta, amikor a másik szemét is kilőtték egy kocsmai verekedésben: "Ez az, fiúk! Először a lámpát!")

Na de hogy a gimnazisták (országszerte, sok helyen, nem ám csak úgy hébe-hóba!) a tanáraikkal együtt tüntetnek, az még mindket is meglepett. Ez valójában persze sok helyen nem jelent egyebet (pl. Avranches-ban, ahol a gimibe Kriszta franciaórára akart menni ma délután), mint hogy kukákkal elbarikádozzák a kapukat és bent héderelnek az iskolában. Minden dealer ilyen napokról álmodik!

Ami bennünket illet az egész hercehurcában: most olvastam, hogy a párizsi Charles de Gaulle reptérnek 48 órányi kerozintartaléka van. A számolás helyes, Vikiék ennél bizony később indul(ná?)nak. Szóval ha sokáig húzódik a sztrájk, még Viki is érintett lesz a tárgyában...

Általános, országos közszolgálati sztrájk

A francia kormány kivívta a munkavállalók haragját, ugyanis a válságra és a társadalom elöregedésére hivatkozva 60 évre akarják emelni a nyugdíjkorhatárt a jelenlegi 35 órás munkahét megtartásával.

Ezért hát tegnaptól kezdve határozatlan idejű sztrájkot hirdettek, ami tényleg azt jelenti, hogy a vonatok nagy része nem jár, iskolák nem nyitnak ki és hasonlók. (Valószínűleg az ebay- en vásárolt fényképezőgépemre is várnom kell a jövő hétig. Ahogy a Csengetett, Mylord?-ban mondja Teddy a világháborúban a tábori kórházban a nővérnek, aki nagy félénken bejelenti, hogy elfogyott a jég: "Azt akarja mondani, hogy az ötórai pezsgőm szobahőmérsékletű lesz? Micsoda átkozott balszerencse! Na, de hol is tartottunk? Ja igen, hogy a háborúban az az egy jó van, hogy összehozza a különböző osztályokat, hiszen mindnyájan ugyanazokkal a gondokkal küszködünk.")

Nekem egyébként még viszonylag szerencsém van, mert úgy tűnik, a tervezett módon és időben érek haza Lyonból, ahol képzésen voltam. (Mára ugyanis sokat javult a helyzet a tegnapihoz képest.) Szegény Kinga és Viki sorsa viszont még abszolút bizonytalan, nem tudni, hogy jutnak majd el hozzánk Párizsból. Úgyhogy kéretik drukkolni, holnap beszámolok a fejleményekről.

Addig is éljen Robespierre!

Tóth felmenők másik ágról

Még mindig nem ért véget a látogatások sora, bár igaz egy kicsit vissza kell ugranunk az időben, mert a hazai őszölésünk kicsit felborította a bejegyzések sorozatát. Augusztus elején egy hetet töltöttek nálunk szüleim, akikkel készült képek már régóta láthatóak voltak a blogon Mari és Miklós cimmel, valamint a Picasán itt.

Húúú, de érdekes!
 

Nem a kényelmet választva autóval vágtak neki a nagy útnak, de ha lúd, legyen kövér alapon eltöltöttek pár napot Németországban, majd onnan az útjuk Belgiumba vezetett, meglátogatván ott élő flamand barátaikat, majd „útba ejtették” Pontorson városkáját is.
 

Az első nap elmentünk Rennesbe, ahol éppen utolsó napját élte a nagy nyári leárazás, de azért az üzletekből kiszabadulva galette-et (sós francia palacsintát) ebédeltünk a favázas középkori házak ölelte rennes-i főtéren. Közben egy kis ízelítőt kapva a breton időjárás szeszélyességéből, félórán belül eső és verőfényes napsütés váltogatta egymást. Délután meglátogattuk Avranches-t, ahol András éppen húzta az igát, de a város kövekből épült házai, emberléptékű utcái és fellobogózott elegáns vára annyira lekötötte a figyelmünket, hogy végül a munka hőse végül előbb ért haza, mint mi.
  

A hét többi napján magukra hagytuk a nagy utazókat, mert a munka, a nyelvtanfolyamok és a kórházi jelenlét miatt nem tudtunk velük tartani, de bejárták Bretagne hozzánk közel eső részeit és kisebb-nagyobb városait. Az esték során kegyes volt hozzánk az időjárás, de mi nem voltunk azok a grillezett halakhoz, amiket jóízűen elpusztítottunk.
  

A harangöntés rejtelmei. (Besenyő Pista bácsi szerint: "A harang rossz tanácsadó!")
 

Szombaton Normandiát vettük célba, délelőtt elmentünk együtt Villedieu-les-Poeles-be, a város az 1700-as évek közepén nagy kereskedelmi központ volt, ma egy harahgöntőde található itt, ahol részletesen elmagyarázták és bemeutatták, hogyan is készülnek a harangok. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy Franciaország minden régiójának megvan, milyen rezgésű harangot kell készteni és azt a készítés során csiszolással tudják kialakítani. Mindezt úgy tudják ellenőrizni, hogy felállítanak egy állványt, megkongatják és korrigálják a kívánt hangnak megfelelően, addig ismételve, amíg tökéletes nem lesz. A harang, amit mi láttunk, készítés alatt 1200 kg volt.
  

Ez nem ZSÍRHARANG (kötelező megnézni!)
 

Délután Abbaye de Hambye XIII. századi apátság romjait jártuk körbe, András is kiélhette művészkedni vágyó hajlamait, a fiúkat pedig egy 10 négyzetméteres apátságról készült terepasztal makett hozta lázba. De éhen sem maradtuk, mert az apátság kertjében lehullott almákból bőven lehett csemegézni, testvérháborúkat indítva 2-3 évesek között, hogy ki egye a legszebb almát.
 

Andréas Toth mesterműve
 

Szóval még mindig vannak felfedezésre váró helyek!
 

Normann dia

A vendégváró Alsó-Normandia, avagy "Menekül a gyáva!"

Jelentem, hogy a nutriák egyre szemtelenebbek: fényes nappal garázdálkodnak a szomszéd földön (na jó, ugaron). Egy ízben szerettem volna lefilmezni őket, de amint bekapcsoltam a kamerát, kereket oldottak, már csak a menekülésüket tudtam felvenni:

Egyébként ennyit arról, hogy egyes internetes források szerint a nutria "esetlenül mozog a szárazföldön"...

A cÍm másik felének apropója, hogy Balázs és Zsuzsi ma este érkeznek (vagy inkább szerettek volna érkezni) hozzánk, de valószínűleg nem ma fogják megszeretni Franciaországot, ha egyáltalán valaha: szegények épp az országos általános közszolgálati sztrájk napjára időzítették az utazást. Persze nem is olyan könnyű sztrájkmentes napot találni, de a mai tényleg kivételes. Mindenesetre úgy tűnik, hogy mégiscsak "szernecsések" (milyen relatív fogalom is ez!), és a tervezett fél hét helyett fél kilenckor megérkeznek Rennes-be. Majd beszámolok a végeredményről.

Egyébként még nincs itt vége a szépségeknek: úgy tűnik, a mai napig tartott a vénasszonyok nyara,  délután szakadó esővel beköszöntött az ősz. Szóval ennyit a teraszon grillezett halvacsoráról... De legalább nem poros az udvar, ez is valami! (Ja, és még egy indok, amiért nem kell öntözni a fehérrépákat.)

Újra Nutriaországban

Két hét vakáció után visszatértünk Pontorsonba, rögtön egy bejegyzéssel indítok, hogy akinek elvonási tünetei jelentkeznének, legalább ezzel a pótszerrel kúrálhassa magát.

Szó, ami szó, szombat este a Nevadában még igencsak hihetetlennek tűnt, hogy 24 óra múlva a földrész másik végén fogok már ücsörögni a és másnap francia betegek francia betegségeivel kell foglalkoznom francia nyelven.

De, hála az EasyJet-nek (és a hűséges kis Clionknak), ez ma már egyáltalán nem lehetetlen. Sőt.

Megérkezés után (azaz éjféltájt) első utunk a paradicsomokhoz vezetett, mégpedig  fejlámpával felszerelkezve, és örömmel jelenthetem, hogy van (azaz volt, mert leszedtük) is két érett szem rajta! (Plusz öt éretlen, amelyek már valószínűleg nem fognak beérni, hacsak nem leszedve a konyhában.) Adriéknál Érden egyébként leplezetlen irigykedéssel jegyeztem meg, hogy az ő kertjükben több a véletlenül eltaposott zöldség, mint amennyi nálunk összesen megtermett...

Kertünk büszkeségei

Egyébként itt gyönyörű napsütés fogadott és később sötétedik, ami az otthoni két hétig tartó szinte szakadatlan esőzés után kellemes meglepetés, bár valójában arra számítottam, hogy ez éppen fordítva történik majd. Mindenesetre ma (még?) a teraszon tudtunk vacsorázni, ennyi előnye mindenképpen van a vidéki életnek.

A nap híre viszont, hogy Kriszta, amikor kiment hagymát szedni, a kerítés túloldaláról fújtató hangra lett figyelmes. Amikor odanázett, akkor vette csak észre a  nutriákat. A kicsik voltak azok, bár amint elmondta, már nőnek rendesen, úgyhogy nem is olyan kicsik, és fehéredik a pofájuk, mint a szüleiknek. Az egyikük egy darabig fújtatott, majd Kriszta "SICC!" kiáltására nyakuk közé vették a lábukat és bemenekültek a patakmederbe. (Úgy tűnik, szegénykék még nem tudják, hogy nem macskák.) Szóval mégiscsak túlélték a bozótirtást, és úgy tűnik, teljesen formában vannak ismét. Mivel pedig tőlünk már nincs mit megenniük, mostmár a legnagyobb rokonszenvvel figyeljük, mi történik velük.

Mama és Erzsi

Régi elmaradásomat pótolom most, hogy készen lettem a fényképekkel: Mama és Erzsi látogatásáról írok kicsit bővebben, hogy lássátok: még mindig nem fogytunk ki a látnivalókból ennyi látogató után sem. (Sőt, a tévénéző gyerekek kedvéért elmondom, hogy még mindig maradtak új dolgok Mari és Miklós látogatására is!)

Íme mi négyen Pontaubault hídján (a történetét ld. később)

Szóval a képek (ld. itt azokat is, amelyek ebből a bejegyzésből kimaradtak: http://picasaweb.google.com/tothand/MamaEsErzsi, valamint  oldalt a diavetítésben) segítségével kicsit számba veszem, mi mindent is csináltunk együtt. Az első  együtt töltött teljes napon, szombaton, elmentünk Avranches-ba, ahol megnéztük a füvészkertet, amit nem ér itt felsorolni, mert Adriékkal már láttuk, de most egészen más képet mutatott: ezúttal a hortenziabokrok tobzódtak különféle színekben a rószaszíntől a lilán át a kékig. Állítólag a talaj pH-jától függ, milyen színű lesz a virág, úgyhogy fel is találtam egy új biotintás írási módot (kék alapon rózsaszínnel, képzelni sem lehet szebbet!), amely sokkal tartósabb és látványosabb is lehet, mint a hó sárgás festenyzése sítúrás bulin hazafelé baktatva, néhány sörtől megfeszült hasunkon könnyítendő. Persze több kitartást és tervszerűséget is igényel, nem mondom, de megéri! Az eljárást egyelőre csak elvben dolgoztam ki, de ha jövőre kijárok tavasztól, mondjuk munkából hazafelé  menet délutánonként, akár elkészíthetek egy repülőről (neadj'Isten Google Earth-ön!) is látható üzenetet.

A hírneves hortenziák. Hogy juthat erről valakinek a célbapisilés az eszébe?! Lelketlenség.

Hortenziát egyébként rengeteget látni mindenfelé, néhol sövényként, vagy csak úgy házak mellé ültetik, nekünk is van egy a hátsó kijáratnál. A park után megnéztük persze a templomot is, amelyről eddig nem mutatttam fényképet. Ez nem a katedrális, azt még mi sem láttuk, mert igen alapos felújítás alatt van. De ez a templom is elég szép, még ha XX. századi újjáépítése is csak az eredetinek. Viszont egy örmény származású szobrász alkotásai voltak éppen kiállítva, az nagyon tetszett mindnyájunknak.

Az avranches-i Notre Dame templom. (Franciaországban minden ötödik templom neve Notre Dame. A tornyok közül viszont csak igen keveset neveznek Eiffelnek.)

 Aztán Granville-be mentünk, ahol már jártunk pl. Balázsékkal is, de most strandolósabb oldalát mutatta, bár épp apály vot, úgyhogy érdekes kép fogadott a kaszinó melletti parton:

A dagály által feltöltött medencékben lubickolt a nép, várva, hogy a víz ismét elérje a partot. De addig is lehet sétálni, focizni, szaladgálni a kiszáradt tengerfenéken. Szegény Mózes, ha ezt láthatta volna, könnyek szöktek volna a szemébe!

Ezer érdekes dolgot találni az iszapban.

Aztán megnéztük a kikötőt is, szintén kiszáradt állapotában. Itt aztán tényleg minden az árapálytól függ, nem lehet csak úgy, akármikor hajókázni, mint az elkényeztetett balatoni hajósoknak, amikor kedvük tartja. És még az a kisebbik baj, ha nem tudsz kihajózni. De kint maradni a száraz tengeren a hajóval, 5 km-re a parttól, mert elnézted a táblázatot... jobb, ha van az embernél olvasnivaló, meg pofon ellen bukósisak.

Néger a jégen. 

És még egy partravetett hajós kép, nehogy valaki azt higgye, ilyet csak egyszer láttunk:

Világvége naponta kétszer, változó időben. A részletekről érdeklődjék munkatársainknál és a szórólapokon!

Másnap, vasárnap bejártuk a Smaragdpartnak nevezett kelet-breton partvidéket, amely zöldeskék vizéről kapta a nevét. Ezt fényképen megörökítenem nem sikerült, tekintve, hogy a breton nyár fehőszűrte napsütését csak rövid időkre váltotta fel a tájtól és a hely szellemétől idegen, hivalkodó ragyogás, de volt, hogy a saját szemünkkel is láttuk ezt a színt. Tényleg.

Viszont felfedeztünk egy gyönyörű várat az egyik sziklaszirten, amint valószerűtlenül kinyúlik a tenger felé. Az egyik legcsodásabb és legvadabb hely, ahol valaha jártam, a hangulatában a békeidők jótékony unalmának és a több hónapos ostromok zajának izgalmas és romantikus keverékével.

Fort-la-Latte. Ennél várszerűbb várat rajzolni sem lehetne.

 

Belül kis virágoskert miniatűr, de szinte kötelező sövény-labirintussal, mellette veteményes az elképzelhető összes fűszernövénnyel (a kalocsai paprikát kivéve), kis kápolna, lovagterem, olvasztókemence tüzes golyók előállításához (találjuk ki, mire kellettek) és persze börtön, hogy mindenre felkészüljenek. Egy valóságos kis város egynegyed négyzetkilométeren.

 A kápolna (mert persze az is van) harangja a part felé nyíló látvyánnyal.

 

Mama nem jött föl a toronyba, helyette modellt állt.

 

Július 14-ét, a Nagy (és Dicsőséges, de ezt ők mindig kihagyják) Francia Forradalom jeles ünnepét részben az autóban ültük. Délelőtt, mivel ekkor volt az év egyik legnagyobb dagálya, elmentünk megnézni egy különleges jelenséget, amelyet a helyiek mascaret-nek neveznek. Tulajdonképpen egy mini szökőárról van szó, egy árhullám, amely felfelé érkezik a tölcsértorkolat felől a folyón, és kajakkal vagy szörfdeszkával meglovagolható. Itt készült a fent látható csoportkép is, amíg még vártuk a hullámot. (Túlzott óvatosságomnak köszönhetően ugyanis háromnegyed órát vártunk a hullámra, amelynek a pontos érkezési idejét nem tudni, de mégiscsak gyanús, hogy a második legóvatosabb társaság is negyedórával utánunk érkezett. Némi vigasz, hogy hazafelé tartva az autópályáról megláttuk a hidat, ahol reggel is jártunk, és az órára nézve megállapítottuk, hogy éppen azidőtájt érkezik az esti dagály, ergo a esti mascaret is. Lehajtottam, és már a kocsiból láttuk, hogy feltűnt a kanyarban a minicunami, úgyhogy autó bárhol letesz, mindenki kigurik, és pont láttuk még egyszer. Szóval a várakozási átlagunk végül is elég jó lett.)

A mascaret és a bátrak, akik vitetik vele magukat - felfelé a folyón!

 

Aztán volt olyan ötletünk, hogy megnézzük a Mont St. Michelt amikor szépen körülveszi a víz, ilyen nagy dagály úgyis ritkán adódik. Azonban a nagy dagály magával hozza a rossz időt is, úgyhogy  zuhogó esőben és orkánerejű szélben inkább csak a parkolóból csodáltuk meg a világörökség azon pillanatban nem különösebben vonzó részét.

A Mont az újonnan épült gátról. (Nem, nem asztalra helyezett makett esős és szeles múzeumban, Szabi.)

 

Délután elmentünk Coutances-ba, ahol még szintén sohasem jártuk azelőtt. Főként a katedrálisáról ismert, gondoltuk, egyszer érdemes megnézni. Akinek már gótika-mérgezése van, talán annak is megér egy pillantást a templom.

Kívülről igencsak szigorú.

 

Bár kívülről elég komor látványt nyújt a homlokzat, belül barátságosabb formákat és az üvegablakokon beszüremlő lágy fényeket találtunk, elég nehéz volt kirángatni engem onnan a fényképezőgéppel...

Giccs. De vállalom.

Talán ez nem az.

Aztán kicsit továbbsétáltunk a városban, beültünk egy kávéra egy helyre, ahol trikolór-paszományos kalappal ábrázolt malacfestmény díszítette az egyik falat, tyúkok, rókák és egyebek társaságában. Sajnos a másik templom zárva volt, így arról csak kívülről tudtam hitchkockista fényképeket készíteni.

Coutances-i utcakép.

Hazafelé indulva még betértünk egy nyilvános parkba, ahol különféle bolond ágyásokat találtunk. Kedvencem egy virágokkal borított Citroën "Kacsa" volt, de kredenccel berendezett konyhától a rajzeszközökig minden volt ott, egészen szürreális élményt nyújtott a kert.

Igazi jóféle marhaság. (Rike mondaná: megérett ez a civilizáció a pusztulásra!)

Szóval még ennyi hónap meg ennyi kirándulás után is volt mit néznünk, rengeteg újdonság, amivel találkoztunk. Hogy mi ebből a tanulság? Még mindig nem késő kijönni senkinek! :-)