Kinga és Viki

A két sztrájktörőről már írtam korábban, de inkább csak a viszontagságaikról szóltam, és kimaradtak a közös élményeink.

Az első közös napunkon, szombaton Avranches-ba mentünk, ahol aznap van piac, jól bevásároltunk sajtokból, szárított paradicsomból, olívából és hasonlókból. Aztán elmentünk a már korábban emlegetett, tarkabarkára pisilt hortenziákkal teli füvészkertbe, ahol persze hortenziát nem találtunk, de kellemes őszi napsütést igen.

A három lány az Avranches-i füvészkert nagy nemtommilyen-fája alatt. (Kérem, aki tudja, írja meg!)
Mamának hála:cédrusfa.

Az egész hetünket végigkísérte Viki igen egyenes jellemű fényképezőgépe: szegénynek egy balesetben örökre kialudt a kijelzője, így aztán mindenfajta képmutatásra képtelenné vált. Ezért hát Viki minden fényképét vakon készíti, és utólag tudja csak számítógépen megnézni, mit is fotózott valójában. Egyébként  mostanra bámulatosan hozzászokott ehhez, egy-egy kép sikerül már csak félre, a legtöbb valóban azt ábrázolja, amit szeretett volna.

És Viki a szökőkút túloldalán.

Aztán egy jól megérdemelt ebédet költöttünk el egy étterem teraszán, kilátással a Mont St.Michelre (nagy nehezen találtunk egy ilyen helyet) és az egész öbölre. Utána pedig le a tengerpartra, ahol csigákat, kagylókat és köveket szedtünk. (Az a fránya súlyhatár a repülőkön! Ha az nem volna, Kingus most jópár szép kaviccsal (némelyik 3-4 kilót nyomott) lenne gazdagabb!)

A kagyló-és kővadászat közben

Aztán másnap jött az igazi nagy utazás, ugyanis áthajóztunk Granville-ből a közeli szigetekre, nevük Iles Chausey. Hasonlóan Ile De Bréhat-hoz, amelyről Marci és Anita kapcsán már írtunk, számtalan apró szigetből, vagy inkább zátonyból áll, amelyek közül az árapálytól függően több vagy kevesebb lóg éppen a víz színe fölé.

Érkezés a szigetre: szembejövő forgalom

Amikor elindultunk a kikötőből, még nem tudtuk, mi vár ránk, inkább borúsnak tűnt az idő, de ahogy közeledtünk a szigetekhez, láttuk, hogy ott ragyogóan süt a nap, és nagy örömünkre ez egész nap így is maradt.

Viki hívta fel a figyelmem a megdöbbentő hármas tagolódásra: a vízmosta sziklák sötétbarnák, fölötte a vízből kilógók sárgák, és amelyik sziget elég magas, zöld fű borítja a tetejét.

Mivel igencsak utószezonban érkeztünk, éttermet nem, csak egy kis boltot találtunk a szigeten, amely engem leginkább a csehszlovák "Potraviny"-fílingre emlékeztetett: a tulaj kérésre baguette-ből szendvicseket készített és kávét főzött, amit a hűtőpultok és az árukat tartó salgópolcok között lévő asztaloknál lehetett elfogyasztani. Mi inkább a tengerparti piknikasztalt választottuk, de meg kell hagyni, a szendvicsek finomak voltak.

Mesesziget meseházakkal

A sziget maga pedig egyszerűen csodálatos és azt nagyrészt éppen a természetesség, a civilizáció és a kiépítettség hiánya teszi; ahol nem sziklás tengerpart, ott tiszta zöld és alig-alig van beépítve, és szerencsére turistákat sem kellett kerülgetnünk, úgyhogy nagyon jót kirándultunk.

Felfedező úton a sziget csücske felé

Egy helyen láthattuk a halászok felhalmozott homárcsapdáit, másutt kormoránok szárítkoztak a sziklákon, és a víz elképesztő nyugodt volt, úgyhogy a lehorgonyzott hajók mind gyönyörűen tükröződtek a felszínén.

Homárcsapdák

 És a nyugodt víztükör.

Mire pedig hazafelé indult a hajónk, megjött a dagály, úgyhogy azt a kikötőt, ahol pár órával azelőtt kiszálltunk, teljesen ellepte, csak a korlátok legteteje nyúlt ki a vízből addigra, egész kísérteties látványt nyújtva.

A víz alatt két emelet van még, egész bonyolult építményt tettek ide, hogy lehetőleg mindig ki lehessen kötni - de minden alkalomra azért még ez sem elég.

A kirándulások további képei itt láthatók: 

http://picasaweb.google.com/tothand/KingaEsViki 

(Legalábbis nagyon remélem, hogy működni fog, nem úgy, mint a dagály-fotók legutóbb.)

Hazaút és havazás

Ma reggel indultunk haza a rég várt karácsonyi szabadságra, ezt a bejegyzést a vonaton ülve írom. Amint azt már januárban megtudhattuk a helyiektől, Normandiában SOHA NEM ESIK A HÓ. November végén is csak két napig esett (kb. 10-15 cm), aztán tegnap (pénteken) délelőtt másfél óra alatt 15 cm-nyi hullott, majd egész éjjel kitartó "munkával" további 10 centi. Este aggódva néztünk ki az ablakon, hogy mi lesz ebből, mert ez még Magyarországon is elég tisztességes havazásnak számítana, Sosincshó-Országban viszont valóságos katasztrófaállapotokat is okozhat. Azt hiszem, minden közösségben megvannak az abszolút felmentést jelentő események és körülmények, Alsó-Normadiában a hó (nem is, inkább JJAAAJ! HHHÓÓÓÓ!) mindenképpen ezek közé tartozik. Mindenre kifogás és minden alól felmentést ad, de tényleg. Illusztrációként egy mókás példa:

A november végi kétnapos havazás első estéjén át kellett ruccannom a szomszéd városba, hogy a szabadságát töltő kolléga helyett megnézzek egy beteget. A konzílium végén írtam egy rövid (mindössze egy oldalas) összefoglalást a páciensről, majd miután meghallgattam a nővérek kötelező előadását az orvosi kézírás olvashatatlanságának mibenlétéről, a hóesésben hazaautóztam. Másnap 10- fél 11 tájt hívnak a kórházból, hogy nem tudják, mi legyen a beteggel, mert nincs nyoma a látogatásomnak. Elmondtam, mit javaslok, majd hozzátettem, hogy egészen biztosan ott hagytam egy kisregényt, csak keressék nyugodtan. Az ápoló, akivel beszéltem, erre megjegyezte, hogy biztosan meglesz, csak még mindenki össze van zavarodva a havazás miatt. Nem tudtam mit felelni, be kellett látnom, hogy igaza van, csakis a hó lehet az oka.

Ami a ma reggelt illeti, átfoglaltuk a vonatjegyünket egy korábbi járatra, hogy biztos(abb)an elérjük a repülőt, és egyelőre úgy tűnik, sikerülni is fog. Az út legizgalmasabb része az első 25 méter volt a garázstól a kapuig, szügyig érő hóban a kis rönóval (valóban leért az alváz). Én a lapáttal próbáltam kapaszkodót készíteni a kerekek számára, miközben Kriszta korcsolyázott az autóval az udvaron, de mintegy 20 perc alatt sikerült is kiállnunk vele az útra. Innen már gyerekjáték volt, az autóutat szemlátomást takarították az éjjel, ezért csak 10 centi letaposott hó volt rajta, sőt, még egy hókotrót is láttunk szembejönni. Helyenként kamionok és személyautók álltak hol a belső, hol a külső sávban véletlenszerű elrendezésben, kit hol ért az este meg a csüggedtség mélypontja.

Egy alkalommal viszont mindkét sávban állt autó, ekkor megijedtünk, hogy mégsem érünk el az állomásra, de szerencsére odébb tudtuk tolni a külső sávban veszteglő autót. (A belső sávban negyventonnás pótos ácsorgott, a Focus első ránézésre könnyebb esetnek tűnt.)

A vonatok viszont - csodák csodája - menetrend szerint közlekednek, úgyhogy már csak azon izgulunk, nehogy sztrájkba lépjenek a párizsi reptér hókotrói...

Akiknek volt türelmük végigolvasni, "jutalmul" egy link néhány újabb fotóhoz, amelyeket a St Michelnél készítettem a legutóbbi nagy dagály idején, naplemente-tájban: http://picasaweb.google.com/tothand/AMontDagalykor

A vég kezdete

Bár van elmaradásom a beszámolók terén (Kinga és Viki, a párizsi hétvégénk, valamint a nagy dagály a Mont mellett), az utóbbi két hét elég nehéz volt a számunkra,, azért is nem szültetett bejegyzés. Így aztán ezért most inkább arról írnék, amiért nehéz volt. Már van, aki tudja, van, aki még nem, van, aki még másképp tudja, hát most megírom, mi is a pillanatnyi helyzet.

A kórházzal kötött szerződésem január végén lejár, és úgy döntöttünk, nem hosszabbítom meg. Hanem inkább hazamegyünk, ahogy jöttünk. Egy hete még úgy volt, hogy csak április végén megyünk, de amióta a rég megbeszélt karácsonyi szabadságom is veszélybe került, elvesztettem minden bizalmam a kórház iránt. Viszont megkönnyebbültünk, hogy meghoztuk ezt a döntést, és örömmel tervezgetjük az otthoni újrakezdést, bár persze van keserűség is bennünk, hogy így és ezek miatt kell hazamennünk.

Hát igen, alapvetően a kórházi helyzet kényszerít erre a döntésre: az még hagyján, hogy rengeteg a munkám, de sokszor - és egyre többször - mások helyett kell dolgoznom, miközben sokszor nem tudom a szakma szabályainak és a lelkiismeretemnek megfelelő döntést hozni (különösen ami a veszélyes állapotú betegek beutalását illeti), mert a kórház működése annyira nehézkes. Ráadásul újabb feladatot testáltak rám a kórházban, de a cserébe kapott helyettesítés nem felel meg az ígéreteknek, szóval csak még több lett, illetve lenne a munkám. Na ja, arra azért számítottam, hogy itt másféle nehézségeink lesznek, mint odahaza, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy munka területén Franciaországban még súlyosabb gondjaim lesznek, mint otthon valaha is voltak.

Sajnos az a helyzet, hogy a kórházunkban meztelen a király, mindenki tudja, hogy abnormálisan működnek a dolgok, de mivel ez a gyakorlat immár 20 éve, nemigen lehet változtatni rajta. És főként: nem is akarok. Nem azért jöttünk ide, hogy bármit is megreformáljunk, csak nyugodt életet kerestünk. De mivel ezt nem találtuk, inkább hazamegyünk. A válogatott 24 év után ismét 4 meccset nyert zsinórban, úgyhogy van remény otthon is.