Gesztenye

Sokat írok a rossz időről és a tehénszar-szagról, de vannak határozott előnyei is ennek a vidéknek. Ezek közé tartozik, hogy mindenfelé szelídgesztenyefák nőnek az utak mentén és a földeket elválasztó sávokban. (Itt jegyezném meg a francia nyelv idevágó szépségét: a vadgesztenyefa termése a marron, a szelídgesztenyefáé a châtaigne. Ez eddig még legalább a francia nyelven belül rendben lehetne, mégha minden nyelven a marron és származékai szeídgesztenyét jelentenek is, ld. pl. a magyarban használatos maróni szót. Nade most jön az igazi csavar: a (nyilvánvalóan szelíd)gesztenyekrém neve vajon mi? Crème de marron. Amit a châtaigne-ből készítenek. Nem tudok mit hozzáfűzni.)

Naszóval, ahol nem magánterületen vannak a fák, ott az ember szabadon szedhet, amennyit csak kedve tartja. Úgyhogy egyik nap elmentünk Krisztával, és 20 perc alatt szedtünk vagy másfél kilót. Este aztán tüzet raktam, és a szintén frissen vásárolt gesztenyesütővel meg is sütöttem. Parázson, ahogy illik.

Tűzmester :-)

A gesztenyék baromi szépek lettek, de sajnos, egyáltalán nem finomak. Ízetlen és egyáltalán nem édes. Ugyanolyan csalódás volt, mint a sütőtök, amely szintén teljesen tökízű, cukrot még nyomokban sem fedeztünk fel benne. Viszont legalább értjük, miért nem nagyon kedvelt étel errefelé.

Szépek, de nem finomak. :-(

"Happy end nincs?!" - kérdezhetnék az olvasók kórusban, az Illés után szabadon (2:06):

Hát persze, hogy van! Egy héttel később, amikor Viki és Kinga is itt voltak, ismét megpróbálkoztunk vele a kolbászsütés után megmaradt parázson, és láss csodát: bár ugyanonnan származtak, ugyanakkor szedtük őket, másodszorra finomak és édesek voltak a gesztenyék. Úgyhogy azt hiszem, egy-kétszer még elmegyünk gyűjtögetni.

Lady Paradájz et Mnsr Framboise

A bejegyzést praktikus infókkal kezdem: a mai rossz időnek hála feltettem az internetre a korzikai fotókat, valamint természetesen az ezen bejegyzéshez tartozó képeket is. (Sikerült a diavetítéseket is feltennem a jobb szélre.)

Lassan egy hónapos a történet, de a közben kialakult polgárháborús helyzetben a karhatalom lakatott tett a tollamra, ezért nem tudtam megírni a bejegyzést a feketeerdei dajcsmagyarok látogatásáról. Zsuzsiról és Balázsról van szó, akik szintén sztrájkidőben jöttek (mondjuk eddig nem sokaknak sikerült egy sztrájkmentes hetet eltölteni nálunk...), de a kedvükért azon a héten felnémetesen csak "strejk"-nek ejtettük.

 Lédi Peredájz

 

Sajnos csak egy hosszú hétvégére maradtak, de a hasizmaim (nem beszélve a vigyorgóizmomról) elég jelentősen megerősödtek a sok röhögéstől.

 Balázs talált 2 Eurót az ágyásban, mi pedig segítünk neki kivenni. Én ugyanaznap egy római korinak álcázott érmét találtam, de még nem becsültettük fel.

Pénteken kettesben voltak St Malóban, ahonnan hoztak egy breton süteményt, kouign amannt. Ez breton nyelven úgy hangzik, hogy "kuin aman" és annyit jelent, hogy vajas sütemény, de ez valójában szóismétlés, merthogy errefelé (Bretagne nyugati partjaitől Normandia keleti végéig) minden sütemény a következő összetevőkből áll: vaj, tejszín, tojás, cukor meg némi liszt, és egy kis vaj. Ettől persze még nagyon finomak, de baromi laktatóak is, egy kouign amann bőven elég egyszerre, pőedig igazán nem nagy:

A híres breton "vajas sütemény"

Egyébként sajnos csak egy napunk volt együtt, mégpedig a szombat, sőt, azt is majdnem kettévágta egy páciens, aki orvosi tanács ellenére távozni akart a kórházból, de végül nem kellett bemennem, a másik ügyeletes elengedte őt a saját jogán.

Choma doktor

Azt a szombatot egyébként kedvenc helyeink meglátogatásával töltöttük: Dol de Bretagne és Dinan. Dinanban megebédeltünk, nekik is megmuattuk, milyen a francia palacsinta. (Kirszta a lelkemre kötötte, hogy írjam meg: Crèpe Suzette-et, flambírozott narancsos palacsintát evett desszertnek.)

Gyakorlatilag az egyetlen komoly kép rólunk 4 nap alatt.

Végül is az idő elég szép volt, sőt, vasárnap még grillezni is tudtunk, bár a háttérben (amint az a fotón is látszik) már gyülekeztek a fekete felhők. Én meg elég rendesen megfáztam, ezért olyan az arcom a képen, mintha már digitális eljárással felismerhetetlenné tettek volna személyiségijogi okokból.

Háttérben a jóidő.

Közben tovább tart a sztrájk, de Kinga és Viki szerencsésen hazaéárt. De mindezekről majd később.

Általános és országos sztrájk 2

(A bejegyzés szombati dátumú, mert éjfél után adtam fel, de valójában pénteken íródott.  Mondom ezt az utalások könnyebb megértésének miatta.)

A teleregényt követők számára a jó hírrel kezdem: némi párizsi bolyongás és kalandozás árán ugyan, de épségben megérkeztek a lányok tegnap este, a sztrájknak köszönhetően egy jó órával hamarabb(!) a tervezettnél, de azt mondják, a párizsi metróban néhány ősz hajszállal is gazdagabbak lettek.

A reptérről ugyanis nem mentek vonatok az ország nyugati felébe, viszont Kinga a Francia Társalgás című zsebkönyve segítségével megérdeklődte, mikor és honnan megy vonat, mire a pénztáros (hiába, ha franciául szólalsz meg, az csodákat tesz!) a kezükbe nyomott egy-egy metrójegyet (Párizsban minden jegy átszálló, ha nem hagyod el a várost - jamerthogy arrafelé a metrók, beleértve az újonnan épülteket, a belvároson kívül is közlekednek), elmondta, hogyan juthatnak el a pályaudvarig, és hogy onnan mikor indul a vonatuk. A jegyük meg persze érvényes rá. Így hát nyakukba vették a várost az egyébként egyáltalán nem könnyű bőröndjeikkel, és rohanvást (ahogy ők fogalmaztak, mint a Survivor szereplői) igyekeztek a pályaudvarra, hogy elérjék a vonatot. (A dolog szépsége, hogy én is ugyanazon pályaudvar ugyanazon vágányáról indultam Rennes felé, épp csak 5 órával korábban.) Ez a szaladva elkapott vonat azonban hamarabb indult,, mint amelyik nem járt a reptérről, úgyhogy hamarabb is érkezett Rennes-be, ahol a sztrájk egyébként még arra is kiterjedt, hogy a pályaudvar parkolójának a felét lezárták. Azért ez szép, mondaná Svéd Tamás.

Egyébként a nagy meglepetés számomra ebben az egészben az, hogy mindenki nagy nyugalommal és megértéssel fogadja a sztrájkot, mintha csak valamiféle természeti katasztrófa történne éppen, amely miatt mindenki megértő, segítőkész és testvéries a másikkal, hiszen mindnyájan ugyanazokkal a gondokkal találjuk magunkat szembe, amint azt tegnap is megírtam. Az általános, országos sztrájk kifejezésről egyébként nekem mindig a kölcsönös és érdekmentes barátság jut eszembe, lásd alant 1:55-től (amúgy zseniális szerintem):

Valójában persze nem sok esély van nem együttműködni vagy hőbörögni: próbáljon meg valaki nem egyetérteni többmillió sztrájkolóval... Sőt, valószínűleg a nagy többség valóban egyet is ért. Hogy mit gondoljak róla, nem tudom, mert persze a korhatár csak az egyik része a tervnek, és még annyira sem látom át a helyzetet, mint egy átlag francia választópolgár, pedig nyilván az sem ért semmit az egészből. De annyit meg kell jegyeznem, hogy az előző bejegyzésben hibásan írtam: valójában 62 évre akarják emelni a nyugdíjkorhatárt, elnézést a dezinfóért.

Azonban még mindig meg tudnak lepni a franciák.

Az odáig teljesen rendben van, hogy a sztrájkot meghosszabbították, és elvileg addig tart, amíg a kormány vissza nem vonja a terveket. Magam sem csinálnám másképp.

Világos, hogy lehetőleg a legstratégiaibb ágazatokat is be kell vonni, akár létezik ilyen szó, akár nem. Sőt, azokat leginkább. Így aztán leállt az olajfinomítók nagy része. Még szép.

Aztán jónéhány benzinkút is csatlakozott, egyszerűen nem adnak el benzint. Ahol meg igen, ott 30 Euróban limitálják a megvásárolható mennyiséget, hogy ne fogyjon el túl hamar. Na, ilyennek kell lenni egy országos sztrájknak, mondom én. (Vagy ahogy az egyszeri félszemű kovboj mondta, amikor a másik szemét is kilőtték egy kocsmai verekedésben: "Ez az, fiúk! Először a lámpát!")

Na de hogy a gimnazisták (országszerte, sok helyen, nem ám csak úgy hébe-hóba!) a tanáraikkal együtt tüntetnek, az még mindket is meglepett. Ez valójában persze sok helyen nem jelent egyebet (pl. Avranches-ban, ahol a gimibe Kriszta franciaórára akart menni ma délután), mint hogy kukákkal elbarikádozzák a kapukat és bent héderelnek az iskolában. Minden dealer ilyen napokról álmodik!

Ami bennünket illet az egész hercehurcában: most olvastam, hogy a párizsi Charles de Gaulle reptérnek 48 órányi kerozintartaléka van. A számolás helyes, Vikiék ennél bizony később indul(ná?)nak. Szóval ha sokáig húzódik a sztrájk, még Viki is érintett lesz a tárgyában...

Általános, országos közszolgálati sztrájk

A francia kormány kivívta a munkavállalók haragját, ugyanis a válságra és a társadalom elöregedésére hivatkozva 60 évre akarják emelni a nyugdíjkorhatárt a jelenlegi 35 órás munkahét megtartásával.

Ezért hát tegnaptól kezdve határozatlan idejű sztrájkot hirdettek, ami tényleg azt jelenti, hogy a vonatok nagy része nem jár, iskolák nem nyitnak ki és hasonlók. (Valószínűleg az ebay- en vásárolt fényképezőgépemre is várnom kell a jövő hétig. Ahogy a Csengetett, Mylord?-ban mondja Teddy a világháborúban a tábori kórházban a nővérnek, aki nagy félénken bejelenti, hogy elfogyott a jég: "Azt akarja mondani, hogy az ötórai pezsgőm szobahőmérsékletű lesz? Micsoda átkozott balszerencse! Na, de hol is tartottunk? Ja igen, hogy a háborúban az az egy jó van, hogy összehozza a különböző osztályokat, hiszen mindnyájan ugyanazokkal a gondokkal küszködünk.")

Nekem egyébként még viszonylag szerencsém van, mert úgy tűnik, a tervezett módon és időben érek haza Lyonból, ahol képzésen voltam. (Mára ugyanis sokat javult a helyzet a tegnapihoz képest.) Szegény Kinga és Viki sorsa viszont még abszolút bizonytalan, nem tudni, hogy jutnak majd el hozzánk Párizsból. Úgyhogy kéretik drukkolni, holnap beszámolok a fejleményekről.

Addig is éljen Robespierre!

Tóth felmenők másik ágról

Még mindig nem ért véget a látogatások sora, bár igaz egy kicsit vissza kell ugranunk az időben, mert a hazai őszölésünk kicsit felborította a bejegyzések sorozatát. Augusztus elején egy hetet töltöttek nálunk szüleim, akikkel készült képek már régóta láthatóak voltak a blogon Mari és Miklós cimmel, valamint a Picasán itt.

Húúú, de érdekes!
 

Nem a kényelmet választva autóval vágtak neki a nagy útnak, de ha lúd, legyen kövér alapon eltöltöttek pár napot Németországban, majd onnan az útjuk Belgiumba vezetett, meglátogatván ott élő flamand barátaikat, majd „útba ejtették” Pontorson városkáját is.
 

Az első nap elmentünk Rennesbe, ahol éppen utolsó napját élte a nagy nyári leárazás, de azért az üzletekből kiszabadulva galette-et (sós francia palacsintát) ebédeltünk a favázas középkori házak ölelte rennes-i főtéren. Közben egy kis ízelítőt kapva a breton időjárás szeszélyességéből, félórán belül eső és verőfényes napsütés váltogatta egymást. Délután meglátogattuk Avranches-t, ahol András éppen húzta az igát, de a város kövekből épült házai, emberléptékű utcái és fellobogózott elegáns vára annyira lekötötte a figyelmünket, hogy végül a munka hőse végül előbb ért haza, mint mi.
  

A hét többi napján magukra hagytuk a nagy utazókat, mert a munka, a nyelvtanfolyamok és a kórházi jelenlét miatt nem tudtunk velük tartani, de bejárták Bretagne hozzánk közel eső részeit és kisebb-nagyobb városait. Az esték során kegyes volt hozzánk az időjárás, de mi nem voltunk azok a grillezett halakhoz, amiket jóízűen elpusztítottunk.
  

A harangöntés rejtelmei. (Besenyő Pista bácsi szerint: "A harang rossz tanácsadó!")
 

Szombaton Normandiát vettük célba, délelőtt elmentünk együtt Villedieu-les-Poeles-be, a város az 1700-as évek közepén nagy kereskedelmi központ volt, ma egy harahgöntőde található itt, ahol részletesen elmagyarázták és bemeutatták, hogyan is készülnek a harangok. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy Franciaország minden régiójának megvan, milyen rezgésű harangot kell készteni és azt a készítés során csiszolással tudják kialakítani. Mindezt úgy tudják ellenőrizni, hogy felállítanak egy állványt, megkongatják és korrigálják a kívánt hangnak megfelelően, addig ismételve, amíg tökéletes nem lesz. A harang, amit mi láttunk, készítés alatt 1200 kg volt.
  

Ez nem ZSÍRHARANG (kötelező megnézni!)
 

Délután Abbaye de Hambye XIII. századi apátság romjait jártuk körbe, András is kiélhette művészkedni vágyó hajlamait, a fiúkat pedig egy 10 négyzetméteres apátságról készült terepasztal makett hozta lázba. De éhen sem maradtuk, mert az apátság kertjében lehullott almákból bőven lehett csemegézni, testvérháborúkat indítva 2-3 évesek között, hogy ki egye a legszebb almát.
 

Andréas Toth mesterműve
 

Szóval még mindig vannak felfedezésre váró helyek!
 

Normann dia