Dol de Bretagne

Ma kihasználtuk, hogy szép idő van, és a helyi rendezvényteremben tartott, rendkívül kecsegtető Citroën-kiállítás és -börze helyett (mivel már van egy Renault-nk, és márkahűek maradunk) inkább elmentünk egy közeli kisvárosba, Dol de Bretagne-ba kirándulni.

Eredetileg főként a közelében lévő menhirt akartuk megnézni, mert ezekből van pár bretange-ban és tényleg elképesztőek, és mert hetek óta ezzel rágom Kriszta fülét. A Gipsy (lustaság fél egészség alapon azzal mentünk) azonban átvitt a városon, úgyhogy megálltunk, mert az útikönyv szerint is érdemes. Mostmár szerintünk is. Először is van egy gyönyörű, természetesen gótikus katedrálisa.

A hiányzó bal tornyot a legenda szerint maga a Sátán dobta le egy kaviccsal, mert nem tetszett neki, hogy Szent Salamon katedrálist épít éppen itt (miért, hol tetszett volna neki?), de rosszul célzott és csak a tornyot találta el; a kavics pedig a közeli dombig repült, ahol belefúródott a földbe, és manapság szájtáti tursitáknak mutogatják menhir néven. (Ld. később.) A templom belül (is) fantasztikus, és mivel épp besütött a nap, különleges fényhatásokban gyönyörködhettünk.

Akárki akármit mond, ez lélegzetelállító.

A templom után kicsit sétáltunk a főutcán, de a ragyogó napsütés mellett metsző, jeges szelet is kaptunk, úgyhogy inkább csak röviden sétáltunk, de szép időben ez is hangulatos lehet a favázas házakkal és a gyönyörű, régi(es) cégérekkel.

Öröm látni, hogy Bretagne-ban milyen gyakran akasztják a hóhért: A franciáknak eleve elég nacionalista a hírük, de van belső konkurenciájuk is e tekintetben: a bretonok, igazi nyakas kelta népség, akik nem hagyják magukat csak úgy latinosítani és beolvasztani. (A mai napig élnek tisztes ősz bácsikák, akiket annak idején 10 évre kitiltottak a saját hazájukból(!), mert robbantásos merényletet teveztek Bretagne függetlenségének kivívása érdekében. Nem tudom, a szóban forgó férfi mit akart felrobbantani, mert a Bretagne-t az ország többi részével összekötő földnyelv kicsit komoly vállalkozásnak tűnik. Bár ha a Szuezi-csatornát meg tudták építeni, talán Bretagne is leválasztható lett volna. A lényeg, hogy az öreg - akkor még fiatalon - 10 évet dél-amerikában éldegélt száműzetésben a XX. század második felében.)

Szívet melengető látvány, hogy a vároházára a breton zászlót is kiteszik a kötelező francia és EU-s mellé.

A városból kiérve aztán eljutottunk a hírneves menhirhez is. (A hír szóval kapcsolatos szójátékokat mellőzöm, az életüket és reputációjukat kevésbé féltő kommentelőkre hagyva.) A keletkezésével kapcsolatos egyik legendát már leírtam, egy másik szerint azonban valaha két testvér vívott azon a mezőn véres csatát egymással egy malomért; csak úgy patakzott a vér mindenfelé. (A katonáik mintha ott sem lettek volna, pedig két ember harcából nemigen lesz patakvér. Hát ez már csak így megy: a hadvezérek megnyerik a csatákat, elveszíteni legfeljebb a seregeik tudják.) Mindenesetre a Mindenható mennyei foteléből nézve megelégelte a középkori mértékkel mérve is durvára sikeredett mérkőzést, és frappáns húzással vetett véget neki: egy követ dobott le az égből, éppen a kérdéses malomra, így az egy emelettel lejjebb került, és azt különösebb mérnöki tudás nélkül is átlátták a versengő felek, hogy egy szélmalom föld alatt sokkal kevsébé értékes, úgyhogy abba is hagyták az öldöklést. A kő azonban megmaradt, és most a világvégéig hátralévő időt mutatja: valahányszor meghal ugyanis valaki, a kő egy kicsit, érzékelhetetlenül kicsit, beljebb süllyed a földbe. Amikor mindenki meghalt, a kő eltűnik a föld alatt, és ezzel eljön a világvége és az utolsó ítélet napja.

A kép alapján minenki megnyugodhat: még van hátra bőven. ("Mit is tetszett mondani, mikor húny ki a Nap? Százmillió vagy százmilliárd év múlva? - Százmilliárd, néni kérem. - Huhh!")

A várostól északra egy másik nevezetesség látható, a Mont Dol, ami tulajdonképpen egy 65 m magasságú gránitszikla; az oldalában falmászók és hegyikerékpárosok őrültködnek (utóbbiakat csak felfelé menni láttuk - persze tolták a bringát -, de talán jobb is, hogy nem láttuk, hol és hogyan jönnek le), a kevésbé őrültek számára (talán van, aki kitalálta, ezek közé tartouzunk mi is) autóút vezet a csúcsra. Innen állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Mont St. Michel öblére, de ezt nem tudtuk ellenőrizni, mert olyan szél fújt, hogy azonnal megtelt a szemünk könnyel, és épp hogy le tudtunk valahogy botorkálni a tetőről.

Viszont tényleg gyönyörű kirándulóhely a teteje, meg ha tisztább az idő (mint ahogy ma a távolban viszonylag párás volt a levegő), tényleg jó messzire ellátni a síkságon.

Itt épp a tető közelében ücsörgünk.

Innen aztán jól átfagyva, jól megéhezve már csak hazamentünk ebédelni... Legközelebb a farmon és a veteményesben történt elképesztő eseményekről fogok beszámolni! (Izgultok, ugye?)

A kirándulásról még több szenzációs fotó itt: http://picasaweb.google.com/tothand/DolDeBretagne?feat=directlink