Gabi, Virág, Balázs

A múlt héten itt voltak a harmadik látogatók is, a címszereplők. (Amikor elkezdem írni ezt a bejegyzést, épp indulunk Rennes-be Marci és Anita elé, de még nincsenek itt.) Bár elég rövid időt töltöttek itt (kedden érkeztek és a lányok vasárnap, Balázs pedig kedden indult vissza Párizs felé), azért sok olyan élménnyel gazdagodtunk, ami eddig kimaradt, pedig csak egy karnyújtásnyira volt, de többnyire a hideg idő miatt le kellett tennünk róla.

Először is, végre láttuk a Mont St. Michelt éjszakai kivilágításban. (Meg aztán kivilágítás nélkül is, merthogy éjfélkor leoltják a villanyt.) Először is már messziről marha jól néz ki, de az igazi meglepetés bent ért: sehol egy lélek, és főként: minden zárva, a bóvlik elpakolva, szinte üres minden. Még télen sem ilyen nyugalmas, hiszen, bár igen kevés a turista, az éttermek azért mégis nyitva vannak, az utca telerámolva az árusok kacatjaival, de Szerencsére nem kell ostort ragadni és kiűzni a kufárokat erről az egyébként tényleg szent helyről, hanem elég megvárni az estét, és elképesztő hangulatot lehet itt találni. Azt hiszem, ilyesmi lehetett a város (merthogy valójában az is) a középkorban. Akarom mondani, fénykorában.

A Mont (errefelé csak így nevezik) díszkivilágításban. Felhívnám a figyelmet a kép bal alsó sarkában látható esthajnalcsillagra, lehet, hogy csak nagyítva (képre katt) látható.

(Tudom, hogy bemozdult, de az autó tetejéről fotóztam...)

Aztán az egyik napon sétáltunk egy nagyot Granville-ben, ahol gyönyörű kilátás nyílik a tengerre, és láttunk egy igazi normann esküvőt angol kabrión érkező menyasszonnyal és síró koszorúsfiúval, aki után az apja vitte a plüssnyuszit a már leparkolt autóból, biztos ami biztos.

Itt vagyunk mind az öten, háttérben a normann tavasz...

Aztán vasárnap, miután a lányokat kivittük a vonathoz, elmentünk Balázzsal a már korábban emlegetett Fougères-be (e.: fuzser), ahol Európa legnagyobb, ma is álló erődítménye áll, legalábbis ezt állítják róla. Valóban fantasztikus a vár, rengeteget fotóztam, mert nagyon megfogott, de most csak egy képet teszek közzé, mert nem volt időm foglalkozni velük. De majd jönnek még fotók, nyugalom... :-)

Hosszú, magas falak, valódi, körben zárt vár gyönyörű bástyákkal, egyszóval minden, ami egy jó kis gyilkolászáshoz kell

Utána pedig beültünk egy étterembe a vár előtti téren: sós palacsinta, azaz galette (gálett) és cidre (könnyű és édes, pezsgő almabor; szegény Balázsnak volt már jobb ebédje is, de hát nem lehet mindenkiből csigazabáló egy hét alatt. Viszont hősiesen végigkóstolt velünk mindent, az osztrigát kivéve, amelyről újfent megállapítottuk, hogy olyan, mintha tengerszagot ennél. (Mint ahogy a pékségban hiába keresi az ember AZT a süteményt, amelyiknek annyira finom illata van, merthogy az egy kevert illat és évek péksüteményeiből és kenyereiből jön össze, azt hihetnénk, nincs olyan tengeri herkentyű, amely magában foglalja a tenger illatának minden elemét, de mégis: az osztriga ezt pontosan tudja. Úgyhogy aki nem szereti a tengeri szél illatát, ne is próbálkozzon vele.)

Testvéri szeretet.

Itt még alig látszik, hogy birkózni fognak... De azért a háttér nem rossz.