Az első hónapunk szilánkjai

Már több mint egy hónapja, hogy itt vagyunk, és sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Egy fickó azt mondta nekem, milyen érdekes, hogy a franciák mindig panaszkodnak az országukra, erre tessék, van, aki önszántából jön ide más országból. Na ja, mondtam neki, mindig van lejjebb... Szóval mi is sokat panaszkodunk Magyarországra, meg hát csak eljöttünk otthonról, de bürokráciában Franciaország is igazi nehézsúlyú. Az igazán horror sztorikat kihagyom, mert nem korhatáros a blog, legyen elég annyi, hogy egy hónapba tellett, amíg sikerült minden papírt beszereznünk, ami a mobiltelefon és a mobilinternet megvásárlásához szükséges.

Szerencsére kenyeret és benzint azonban útlevél és hivatalos francia fordítással ellátott anyakönyvi kivonat felmutatása után bárkinek adnak, úgyhogy legalább utazni tudtunk. Ja, és addig is a Mekiből internetez(get)ni, bár a végén nem mentünk többet a helyi egységbe, miután az érkezésünkkor hárman-négyen néztek ki vigyorogva a pult mögül a rotyogó olaj mellől, hogy "ITT VANNAK!" Hogy milyen néven illethettek bennünket, jobb nem találgatni, de az szerintem tényleg mindennek a legalja, amikor az embert a mekdonálcból nézik ki. Úgyhogy végül kerestünk egy másikat, kicsit messzebb, kicsit hidegebb, de ott még nem ismertek.

Egyébként ha az ember felveszi a ritmust, ez a lassúság inkább nyugalomnak tekinthető: az 1-2 órás sziesztát a legtöbb helyen tartják, még a bankok is bezárnak délben, viszont szerencsére az éttermek pont nyitva tartanak, különben hiába tartana mindenki más is ebédszünetet. Mégsem olyan bolondok ezek a franciák!

Az apály főként ködben durva, egészen elveszettnek érezheti magát az ember. (Kriszta háta mögött a tenger - helye - látszik.)

Egyébként időközben elkezdtem dolgozni, mai magyar viszonylatban nem számítana sok munkának, inkább az a fárasztó, hogy napi 8-10 órában franciául kell hallgatni és beszélni. Hogy a franciáknak genetikailag mások-e a hangképző szerveik, vagy csak a hosszas és durva fizikai ráhatás (értsd: éveken át tartó raccsolás és orrhangon való beszélés) következtében deformálódnak-e, nem tudom, de nekem estére igencsak elfáradnak azok az izmaim, amelyeknek a nevét már az anatómia-szigorlaton sem tudtam, de a lényeg, hogy mindenféle mozgásra tudják rávenni az ajkakat, a lágyszájpadot, a nyelvet, a nyelvcsontot és ki tudja még a fenét, ami a szánkban van. Múlt hét végén a torkom is elkezdett kaparni, és tudtam: aznap túl sokat raccsoltam. Már el is határoztam, hogyan fogom másnap csökkenteni az adagot, hogy kíméljem hangképző szerveimet, amelyek számomra végtére is munkaeszközök: a szótárat bújtam olyan szinonimákat keresve, amelyekben nincs, vagy legalábbis kevesebb az r betű, hogy ezzel is csökkentsem a károsodást. Másnap reggel azonban orrfolyással és torokfájással ébredtem. Megmenekültem: csak megfáztam, és nyugodtan raccsolhatok tovább, sőt, pár napig az orrhanggal is kevesebb gondom volt, feltéve persze, hogy egy-egy jól sikerült kiejtés után az orrhangot biztosító dugó azért bennmaradt...

Apálykor szárazra került hajók (na ezt lopja el valaki!), háttérben osztriga-telepek, épp szintén szárazon.

Kriszta meg elkezdett nyelvtanfolyamra járni, amit többek közt az tett lehetővé, hogy vettünk neki egy autót. Ez így elsőre persze marha jól hangzik, de valójában egy Renault-ról van szó... (Aki ismeri a történetét, hogy mit szívtam annak idején a Mégane-nal, tudja, miért írom ezt.) Hiába minden korábbi fogadalom, hiába a jóbarátok óvó szava (Szepi: "Soha ne vegyél olyan autót, amelyiknek egy nagy p...i a jele!" - Megjegyzem, neki is rönója van!), mégiscsak megvettük. Kép még nincs róla, de gyönyörű, és jól megy, meg minden, 16 éves (ez a legszebb kor...!), 220 ezret futott, alig 1-2 helyen van megnyomva (legalább nem kell annyira félteni) és annyit mutat a kilométerórája, amennyivel megyünk... Egyetlen apró hibája, hogy mielőtt megvettük volna, kicsit piszkosak voltak az ülések. Nem baj, mondtuk a neppernek, majd veszünk rá új huzatot. Azonban a tényleges átvétel előtti hetet a nepper és jóképességű csapata az autó átvizsgálásával, a szükséges javítások elvégzésével és vizsgáztatással töltötte. Annyira lelkesek voltak szegénykéim, hogy még az ülést is kipucolták. Még ez sem lett volna baj, de valami olyan ultrahatékony szagtalanítót használtak, hogy valóban semmi mást nem érezni az autóban, mint ennek a szuperszernek a művirágba oltott hajzselé-szagát. Aki beül, úgy jár, mint a menzára járó diák: másnap délig bűzlik a zsírszagtól az iskolaköpenye, de akkor meg újra oda kell menni, úgyhogy sosincs vége. Lassan azért kiszellőzik, és ezzel az autó utolsó hibája is az enyészeté lesz.

A nyelviskoláról egyébként majd Kriszta ír, megígérte.

A tengerparton lévő szürkés csík az árapály-zónát jelenti (alul ld. az 5 km-es beosztást.)

Az utóbbi hetekben kissé felfedeztük a környéket is: kirándulgattunk a tengerparton, csigát-kagylót szedtünk, eleinte csak hájakat, később élőt is megenni. Az árapály ugyanis igen nagy errefelé, 4-5 méter is meglehet, még erőművet is hajtanak vele. A lapos homokpartokon ez a 4-5 méter szintkülönbség kilométereket jelenthet (ld. a képen), mintha sivatagban járna az ember, olyan végeláthatatlan. Ezeken a területeken, amelyek apálykor szárazra kerülnek, kagylót, csigát, rákot gyűjtenek az emberek. Mi is megtettük. (A halászat szabálya egyébként az, hogy amit bárhol kifogsz a tengerből, saját fogyasztásra a tiéd.)

Tényleg tiszta kősivatag

Bámulatos szakértelemmel szedem ki a kagylót a kövek közül

Itt jártunk ma. Egxébként épp apály van. (Szerencsénk volt, hogy elkaptuk egy nyugodt pillanatot a sok furdőző nélkül!)

Az első alkalommal igencsak pórul jártunk, mert nagyjából ugyanannyi homokot tartalmazott minden kagyló, mint húst, úgyhogy inkább csak a fogorvosaink örülhettek a vacsorának, de a mai fogás egész biztató, főként annak fényében, hogy kevés időnk volt és nem volt nálunk megfelelő felszerelés (értsd: kés a kagylók lefejtéséhez a sziklákról). Íme az eredmény:

Nem tévedés, ez a teljes mai zsákmány, öt szem kagyló; talán egyszer lesz több is. Mindenesetre kagylót szedni jó mulatság, engem leginkább a gombászásra emlékeztet. Amikor egy zacskónk volt a kagylóknak, és Kriszta sürgetve hívott magához, hogy beletegyen ő is egyet-egyet, felidéztem keresztanyám, Gita örökérvényű mondását, aki keresztapámnak szokta mondogatni gombaszedés közben: „Azért amit útközben felrúgok, azt fölszedhetem, ugye?”

"Legalább amit felrúgok, azt!" (Háttérben már megint mindig ugyanaz.)

Sokan érdeklődtek a farm iránt is, több megfejtés is érkezett az eltűnt barna kecske sorsáról. A valóság, mint oly sokszor, most is minden képzeletet felülmúlt: a barna kecske egy kicsinek adott életet! Alább látható két, várhatóan díjnyertes videó a kicsi ugrabugrálásáról. (Eközben jöttem rá, milyen irgalmatlan nehéz lehet természetfilmet készíteni! Ez a két gyíkfing videó, ami egyébként még csak nem is érdekes, 10 percnyi anyagból, összesen legalább 25 percnyi ácsorgás árán készülhetett el, ráadásul kerítések között, nyílt terepen élő háziállatokról.)

(Nekem a videók nem működtek, de a Piacsán megtalálhatóak, és NAGYON ÉRDEKESEK! Mindenesetre addig is beteszek ide egy fotót a kicsivel:)

Apa (fehér), anya (barna) és gidájuk. Ugye, milyen gyönyörűek? :-)

A picasaweben (http://picasaweb.google.com/tothand) egyébként vannak további képek is az érdeklődők kedvéért. Tengerpartokról, jószágokról, emberekről.

No mára ennyi, ezentúl rövidebben, de gyakrabban fogok jelentkezni hasonlóan érdekfeszítő témákkal.

Jó éjt mindenkinek