Gesztenye

Sokat írok a rossz időről és a tehénszar-szagról, de vannak határozott előnyei is ennek a vidéknek. Ezek közé tartozik, hogy mindenfelé szelídgesztenyefák nőnek az utak mentén és a földeket elválasztó sávokban. (Itt jegyezném meg a francia nyelv idevágó szépségét: a vadgesztenyefa termése a marron, a szelídgesztenyefáé a châtaigne. Ez eddig még legalább a francia nyelven belül rendben lehetne, mégha minden nyelven a marron és származékai szeídgesztenyét jelentenek is, ld. pl. a magyarban használatos maróni szót. Nade most jön az igazi csavar: a (nyilvánvalóan szelíd)gesztenyekrém neve vajon mi? Crème de marron. Amit a châtaigne-ből készítenek. Nem tudok mit hozzáfűzni.)

Naszóval, ahol nem magánterületen vannak a fák, ott az ember szabadon szedhet, amennyit csak kedve tartja. Úgyhogy egyik nap elmentünk Krisztával, és 20 perc alatt szedtünk vagy másfél kilót. Este aztán tüzet raktam, és a szintén frissen vásárolt gesztenyesütővel meg is sütöttem. Parázson, ahogy illik.

Tűzmester :-)

A gesztenyék baromi szépek lettek, de sajnos, egyáltalán nem finomak. Ízetlen és egyáltalán nem édes. Ugyanolyan csalódás volt, mint a sütőtök, amely szintén teljesen tökízű, cukrot még nyomokban sem fedeztünk fel benne. Viszont legalább értjük, miért nem nagyon kedvelt étel errefelé.

Szépek, de nem finomak. :-(

"Happy end nincs?!" - kérdezhetnék az olvasók kórusban, az Illés után szabadon (2:06):

Hát persze, hogy van! Egy héttel később, amikor Viki és Kinga is itt voltak, ismét megpróbálkoztunk vele a kolbászsütés után megmaradt parázson, és láss csodát: bár ugyanonnan származtak, ugyanakkor szedtük őket, másodszorra finomak és édesek voltak a gesztenyék. Úgyhogy azt hiszem, egy-kétszer még elmegyünk gyűjtögetni.